Turisztikai biznisz katalán módra

A Sagrada Família nem akar elkészülni. Az elmúlt két és fél év óta legfeljebb annyi változást látok, hogy még több daru és munkás dolgozik Gaudí barcelonai templomán, még több tornyot takartak le, ha mondhatom: most csúnyább, mint 2011 decemberében. Pedig az 1882-től készülő, épülgető templom a mai napig a katalán főváros leglátogatottabb nevezetessége, a nap bármely szakában turistahadak és helyi diákcsoportok táboroznak a környéken, emberes sorok kígyóznak a kasszákhoz, hogy a szentélyt belülről is megcsodálják. Amikor Antoni Gaudí 1926-ban meghalt még csak az altemplom és a szentély készült el, és az egyik torony állt. Ehhez képest persze óriási a fejlődés.

Ha valakit Barcelonáról kérdeznek, a Sagrada mellett egészen biztos megemlíti a Camp Nou labdarúgó stadiont (tessék, itt van még egy szentély), a Güell parkot – és természetesen a tengerparti strandokat. (Érdekes, az 1992-es nyári olimpiai játékok egykori helyszíneit elég kevesen nézik meg.) Mindez és sok minden más tette Barcelonát tavaly a világ toplistáján a 10. helyre a leginkább látogatott városok közé. A helyi vezetők tettek is ezért, a jó bornak is kell a cégér szlogen alapján évente sok millió eurót költenek városmarketingre, elsősorban az Egyesült Államokat, az amúgyis közeli Franciaországot és a gazdag, utazásra mindig elcsábítható, igényes turistákat felvonultató Németországot célozva meg.

Érdekes, hogy a belföldi propagandára nem költenek ennyit, Barcelona ugyanis adja és eladja magát, Spanyolországban, aki országon belül egyáltalán arra kapható, hogy kimozduljon otthonról, a katalánokhoz egyszer biztos elutazik. Ami a magyarokat illeti, évről évre többen érkeznek, a fapados járatok eleve emeltek a forgalmon, hetente több száz utast ontanak Budapestről. Április elején a Lufhansának több millió eurós kárt okozó pilótasztrájk alatt is a fapadosok segítették ki átcsekkolással a turisták egy részét.

Gondolom, magyar turisztikai szakemberek is igyekeztek megfejteni a katalán varázs titkát. Másolni persze semmit sem kell, de biztos van, amit érdemes átvenni tőlük. Igaz, van, amit eleve nem lehet kopírozni, például azt, hogy Barcelonában a helyiek nem pusztán udvariasak, de figyelnek a turistákra, ahogy látom, még szórakoztatja is őket a délelőtt tíztől az éjszaka közepéig hömpölygő tömeg. Ami máshol esetleg taszít, az itt valahogy más, mindenki mediterrán ritmusra vált, ha valaki nyomakodik, rohan, elégedetlenkedik, az szinte biztos, hogy Kelet-Európából vagy Kínából érkezett.

Barcelona élhető, szerethető hely. Kiváló a közlekedése, a metróhálózata a több tucat állomással az egész várost aláhálózza, ha valahová mégsem jut el, akkor buszokkal és néhány villamosjárattal minden megközelíthető. A turisták többsége így is gyalogol, de még ekkor is gondolnak rájuk: a meredek utcákon a látványosságokhoz néhány helyen mozgólépcső visz fel.

Kis túlzással ötven méterenként rendőröket látni, talán meglepő, de a tájékoztatáshoz bőven elég az angol tudásuk. A járőrök mellett motorosok és autósok is figyelik a rendet. Úgy gondolom, legenda, hogy Barcelona a zsebesek városa, a közbiztonság sokkal jobb, mint például Budapesten.
És még valamiből rengeteg van: a kisebb-nagyobb családi és luxusvendéglőből. A csavart abban látom, hogy elsősorban a helybéliek igényeit akarják kielégíteni, gondolván, ami jó nekik, annak örülnek a külföldiek is. Egyáltalán nem divat a turisták lerablása, a tengerparthoz szaladó hosszú sétány, a Rambla kivételével az árakkal sem akarnak ügyeskedni. Amúgy a felkapott, turisták által leginkább látogatott látványosságoktól elég ötven-száz métert menni a kis utcákban, és biztos rá lehet akadni egy kisvendéglőre.

Barcelona nagy attrakciója a Messi-csapat, egy sima bajnoki meccsre, ha éppen nem sztárcsapat ellen focizik a Barca, a stadion majdnem felét turisták töltik meg. Ezrek mennek ki a pályára, akiket egyáltalán nem izgat a derbi, de Barcelonában illik megnézni a nagyokat. A belépők egyáltalán nem olcsóak, közép kategóriásan is 111 euróba került a Betis elleni jegy, de mint mondták, nem az számít, hogy a sevillai gárda éppen kieső helyen áll, hanem a hagyomány. (Megkérik annak is az árát, ami valamikor jó volt.) Itt tényleg családok ülnek a lelátókon, s bár a Barcának nincs igazi keménymagja, a kapu mögött 2-300 törzsszurkoló dobol, énekel folyamatosan, helyette a 100 ezres, nemzetközi publikumú aréna buzdítja a hazaiakat.

Ha valaki betelt a várossal, esetleg nincs még fürdésre csábító idő, még netánabb: nem izgatja a foci, vegye a fáradságot, és utazzon egy kicsit a katalán tájakon. Az egyik utazási iroda például egynapos autóbuszos programján három borászatot lehet bejárni – és kóstolgatni. A Jean Leon borászatot 1963-ban alapították, főleg az amerikai piacokat célozták meg, majd az alapító halála után a családja úgy döntött, eladja a szép summát termelő birodalmat. Nem kellett messzire menni vevőért, a Torres vállalat csupán néhány kilométerre található, jó évtizede ők viszik tovább a bizniszt – természetesen a Jean Leon márkanevet megtartva.

Magyarországon kevesen ismerik a cavát, pedig a legminőségibb pezsgőborokkal is felveszi a versenyt. A Freixenet italai évtizedek óta ugyanazzal a technológiával készülnek. Az ember csak kapkodja a fejét, lehet, hogy soha többet nem áll majd ennyire közel több ezer hektoliter cavához. A borászatokban profi módon tájékoztatnak, kis vasúttal visznek körbe a birtokon, mindent megmutatnak, nincsen titkolni valójuk – a terméket, s főleg a tudást úgysem lehet „ellopni”. A profizmus arra is kiterjed, hogy a cava fővárosában a fő látogatási nap vasárnapra esik, amikor az üzemben nincs termelés. A bámészkodó turista nem akadályozza a munkát, viszont így is pénzt hoz a vállalatnak.