A francia és az olasz kormányfő felmondta a fiskális paktumot

Ehelyett növelni szeretnék adósságaikat. Álláspontjuk rávilágít az Európai Monetáris Uniós struktúrájának alapvető hibájára, amelyet Európa vezetőinek kezelniük kell, mielőtt túl késő lesz.

A fiskális paktum – hivatalos nevén szerződés a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, együttműködésről és kormányzásról – elfogadása volt a feltétele annak, hogy Németország jóváhagyta az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM), amely valójában egy kollektív mentőcsomagnak tekinthető.

A paktum szigorú küszöbértéket határoz meg a strukturális költségvetési hiány terén, illetve kimondja, hogy a GDP 60 százalékát meghaladó államadósságot évente csökkenteni kell a meglévő adósságszint és a 60 százalékos küszöbérték közötti különbség egyhuszadával.

Franciaország adósságrátája azonban a 2012-es 91 százalékos szintről az év végére 96 százalékra emelkedik, míg Olaszország mutatója 127-ről 135 százalékra nő. Azzal, hogy Valls és Renzi gyakorlatilag felmondta a fiskális paktumot, arra számíthatunk, hogy az adósságszintek a követező években tovább emelkednek.

Ebben az értelemben az eurózóna vezetőnek nehéz kérdéseket kell feltenniük maguknak az adósságkezelés jelenlegi rendszerének fenntarthatóságával kapcsolatban. Azzal kellene kezdeniük, hogy megvizsgálják annak a két modellnek a lehetőségét, amelyek biztosíthatják a stabilitást és a fenntartható adósságot a monetáris unióban. Ez a kettő pedig az adósság közösségiesítése, illetve a felelősségvállalási modell.
Európa eddig az adósságok közösségiesítésének modelljét követte, amelyben az egyes tagállamok adósságait a közös központi bank vagy egy fiskális mentőmechanizmus révén leírták, amivel biztosítékot adtak a befektetőknek, és nagyrészt eltüntették a tagállamok közötti kamatfelárakat függetlenül azok eladósodottságának mértékétől.

Annak érdekében, hogy a kamatráták mesterséges csökkentése ne sarkallja még több adósság felhalmozására az adott országokat, politikai adósságfékeket vezettek be.

Az adósságok közösségiesítése a bőkezű ESM-mentőcsomagok, és a mintegy ezer milliárd euró értékű TARGET2 hitelek révén valósult meg. Továbbá az Európai Központi Bank (EKB) ígéretet tett arra, hogy megakadályozza a válsággal küzdő országok csődjét a közvetlen monetáris tranzakciók (OMT) rendszerén keresztül, amelynek keretében az EKB vállalja, hogy megvásárolja a bajba került országok adósságait a másodlagos piacon.

A másik, a jótálláson alapuló modell azt követeli meg, hogy minden tagállam vállaljon felelősséget saját adósságai után, illetve azt is jelenti, hogy a hitelezők viselik a csőd költségeit. Ezen kockázat kezelése érdekében a hitelezők már kezdetben magasabb kamatokat kérnek, illetve nem nyújtanak pótlólagos hiteleket, ami fegyelmezett politikát követel meg a hitelfelvevőktől.

A felelősségvállalási modell legjobb példájának az USA számít. Amikor Kalifornia, Illinois vagy Minnesota állam pénzügyi zavarba került, senki sem várta azt, hogy más államok vagy a szövetségi kormányzat kisegíti azokat, esetleg, hogy a Fed felvásárolja kötvényeiket. Valójában a Fed szemben az EKB-val nem vásárol kötvényeket az USA egyetlen tagállamától sem, a hitelezőknek kell állniuk bármely állami fizetésképtelenség terheit.
Természetesen az USA sem volt mindig ilyen szigorú.

Röviddel a megalakulása után alkalmazta az adósságok közösségiesítését. Alexander Hamilton, Amerika első pénzügyminisztere 1791-ben úgy írta le ezt a mechanizmust, mint amely az új amerikai szövetség „cementje”.
Később azonban kiderült, hogy a közösségiesítés modellje – amelyet a britekkel szembeni második háború során 1813-ban alkalmaztak ismét – hitelbuborékot eredményezett, amely 1837-ben pukkadt ki, és 29 amerikai állam és terület közül kilencnek a csődjét eredményezte.

A meg nem oldott adósságprobléma fokozta a feszültséget a rabszolgaság kérdésének ügyében, amely 1861-ben kiváltotta a polgárháború kitörését. Ebben az értelemben, ahogy azt Harold James történész jegyezte meg, az adósságok közösségiesítése cement helyett dinamittá vált az új amerikai szövetség számára. Csak a polgárháború után döntött úgy az USA, hogy a felelősségvállalási modell alapján működteti az államok szövetségét – amely megoldás azóta a stabilitás és az egyes tagállamok korlátozott adósságszintjének biztosítója lett.

Franciaország és Olaszország fiskális paktumból való kilépésének az európai vezetők számára egy olyan világos jelzésnek kellene lenni, amely azt mutatja, hogy a közösségiesítés modellje az eurózóna esetében sem működik. A Fed példáját követve az EKB-nak meg kellene szüntetnie az OMT-programot, amely a német alkotmánybíróság szerint amúgy sem felel meg az EU szerződésének.

Talán a fiskális paktumot is újra kellene gondolni.
Az ilyen intézkedések jelzésértékűek lennének a befektetők számára a tekintetben, hogy nem reménykedhetnek abban, hogy válság esetén a pénznyomda megmenti őket. Ez arra kényszerítené őket, hogy magasabb kamatokat követeljenek, vagy, hogy egyáltalán ne nyújtsanak hiteleket. Ez nagyobb fokú fegyelemhez vezetne az eurózóna eladósodott országai körében, és megmentené Európát egy olyan adósságlavinától, amely a jelenleg fizetőképes országokat végül csődbe viheti, és lerombolhatja az európai integrációs projektet is.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org