Buda Crash

A piacgazdaság normál működési rendje, hogy időről időre elbuknak egyes vállalkozások, a verseny természetes velejárója, hogy vannak vesztesek is. Mindig lesznek olyanok, akik szabálytalan eszközöket is bevetnek a vereség elkerülésének érdekében: a focista gáncsol, a bróker és a bankár félrekönyvel.

Az állam feladata ilyenkor, hogy kisebb szabálytalanság esetén sárgával figyelmeztesse, direkt csalásnál meg a partvonal szélére küldje a szabálytalankodókat. És ugyan a csaló pénzügyesek leültetése nem a magyar állam sikerágazata, de nem is csak ez a dolga. Az is, hogy – akárcsak a sportban a doppingellenes ügynökség – ellenőrzésekkel vegye elejét a svindlinek, hogy ne érje kár azokat, akik becsülettel küzdenek. A pénzügyi életben azonban a bírónak ennél is fontosabb a dolga: azokat is meg kell védeni a csalóktól, akiknek a pénzével játszanak. Nem csak tulajdonosként van felelőssége az államnak: ha az orra előtt csalnak évekig, akkor minimum béna, ha nem veszi ezt észre. 

A probléma kezelésének módja is vizsgálható. Egyrészt hatékonyan meg kell szűntetni a csalást – a csapásmérő egységekre büszkék lehetünk. Másrészt meg illene őrizni a pénzügyi rendszerbe vetetet bizalmat (vagyis elhitetni, hogy nem mindenki büdös gazember a pályán). Ez ügyben nálunk mostanában nem túl gyakorlottak az állam képviselői.
Nem tudjuk, mi történt volna, ha a jegybank nem rendel el zárat a Buda-Cash ügyben érintett bankoknál. Azt látjuk, hogy ennek most pánik és pénzügyi zavar lett a következménye, amit a jegybank későn, utólag kezdett el kezelni. Nem tudhatjuk, hogy ezt egy jobb kommunikáció meg tudta-e volna akadályozni. Azt viszont tudjuk biztosan, hogy egy ilyen roham önbeteljesítő jóslatként vezethetne el bármely, akár jól működő bank csődjéhez is.