Az irányt vesztett Európa

A stratégiai kihívásokra – Ukrajna elleni orosz agresszió, a Közel-Keletről érkező menekülthullám, az észak-afrikai zűrzavaros helyzet – adott európai válaszok azt a benyomást keltik, hogy az európai vezetőknek fogalmuk sincs, mit kellene tenniük.

Valójában talán tényleg így is van, ezt a tényt azonban nem elkendőzni, hanem beismerni kellene. Egyszerűen szólva, az EU stagnáló gazdasága határozza meg azt, hogy az EU milyen válaszokat ad az uniót ért külső nyomásokra. Az EU belső válsága kevés mozgásteret adott az uniós vezetőknek. Szerencsére Európa rendelkezik eszközökkel arra, hogy kezelje ezt a válságot, ha elő tudja teremteni az ehhez szükséges bölcsességet és politikai akaratot.

Az EU problémái a 2008-as globális pénzügyi válságra adott válaszában gyökereznek, amely pedig a két éven át tartó jelentős fiskális ösztönzés volt. Miközben ez alig segítette elő a növekedést, bénító adósságokat eredményezett. Hét évvel később az EU egy főre jutó termelésének értéke nem haladja meg a válság kezdetén mért adatot, eközben az államadósság átlagos értéke a GDP 87 százalékára nőtt, ami kevés teret adott a politikák rugalmasságára vagy az innovációra.

Utólag már teljesen egyértelmű, mit kellett volna tenni. A legjelentősebb költségvetési élénkítést végrehajtó Görögország gazdasága szenvedte el a legnagyobb károkat. Válsága még mindig tart, míg olyan államok, mint Lettország, Litvánia és Észtország, amelyek idejekorán a költségvetés radikális kiigazítását és a gazdaság liberalizálását hajtották végre, erős növekedésnek örvendezhetnek.

Azzal, hogy az EU a makrogazdaságra összpontosított, elhanyagolta azokat az intézkedéseket, amelyek a gazdaság megfelelő pályára állításához lettek volna szükségesek. Ezen intézkedések közé tartozik a piacok liberalizálása, az állami kiadások csökkentése (az adók emelése helyett) és mindenekelőtt az egységes európai piac további fejlesztése.

Alig változott valami azóta, hogy Alberto Alesina és Francesco Giavazzi olasz közgazdászok közel egy évtizede megállapították: „Jelentős, mély és átfogó reformok nélkül Európa elkerülhetetlenül vissza fog esni mind gazdasági, mind politikai téren.” Arra figyelmeztettek, hogy mélyreható változások nélkül húsz-harminc év múlva Európa részesedése a globális gazdasági termelésben jóval kisebb lesz, és talán ami még fontosabb, politikai befolyása is nagymértékben vissza fog esni.

Valóban, az európai növekedésről szóló, 2012-es Világbank-jelentés a következőt állapította meg: „Az öregedő európaiak az innovatív amerikaiak és a hatékony ázsiaiak szorítása közé kerültek.” Európa rossz teljesítményének fő okai közismertek: magas adók, túl sok és nem megfelelő szabályozás, hiányzó kulcspiacok és magas állami kiadások. Továbbá a túlzott szociális védelem az oka annak, hogy az európai kormányzatok esetében miért olyan magas az állami kiadások mértéke. Ahogy a Világbank megállapította: a nyugat-európai kormányzatok a GDP 10 százalékával költenek többet állami kiadásokra, mint az USA-ban, Kanadában vagy Japánban. A jóléti kiadások közötti különbség a GDP 9 százalékát teszik ki.

Ezen kiadások finanszírozásához a bevételek növelésére van szükség. Miután pedig a tőkét igen nehéz hatékonyan megadóztatni, ezért Európa elképesztő mértékű adót vet ki a munkabérekre. Szerte a kontinensen megfigyelhető – de különösen Dél-Európában –, hogy az adók és a szigorú munkaerő-piaci szabályozások magas munkanélküliséget eredményeznek, és eltántorítják az európaiakat attól, hogy a saját oktatásukba fektessenek. Ennek természetes következménye, hogy túl alacsony a foglalkoztatottság, az oktatásba való befektetések mértéke, illetve kevés az innováció, valamint a termelékenység csak minimális mértékben emelkedik. Európa lemaradása a high-tech iparágak és az innováció terén a legfeltűnőbb. Európa döntő része szinte minden tekintetben siralmas helyzetben van. A világ 50 legjobb egyeteme között harminc amerikai, hat-hét brit található, miközben a kontinentális Európából csak maroknyi számban szerepelnek intézmények a listán.

Európa problémái éppannyira nem tekinthetők elkerülhetetlennek, mint ahogy semennyire sem számít az európaiság kvintesszenciájának az, hogy ilyen jelentősek a szociális transzferek. A józanul gondolkodó európai kormányzatok – Írországtól Lengyelországig – sikeresen kezelték a gondokat. A többi EU-tagállamnak nemcsak követniük kellene példájukat, hanem csökkenteniük a jövedelemadókat és a járulékokat, valamint liberalizálniuk a munkaerőpiacukat.

Alapvető gazdasági reformokat általában csak súlyos válságok után szoktak végrehajtani, ahogy az 1970-es évek végén Nagy-Britanniában vagy az 1990-es évek elején Svédországban és Finnországban, valamint a kommunizmus 1989-ben bekövetkezett bukása után Kelet-Európában történt. Az EU elszalasztotta a 2008-as globális pénzügyi krízis és az azt követő euróválság adta lehetőségeket. Ahelyett, hogy változtatásokba kezdtek volna, amelyek a kilábalást lehetővé tették volna, az európai politikusok további költekezéssel és adósságokkal terhelték a gazdaságot.
Az EU továbbra is így fog evickélni, amíg fel nem ismeri hibáit, és el nem kezdi azokat a reformokat végrehajtani, amelyekre a gazdaságnak szüksége van. Európa vezetői csak akkor lesznek képesek kezelni a kihívásokat, ha tartós növekedési pályára állítják a kontinenst.
Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org