Euró: elfogyott a méz a madzagról

A 2000-es évek elején lelkes híve voltam az euró mielőbbi bevezetésének, mert a csatlakozástól várt előnyöket sokkal erősebbnek láttam a potenciális áldozatokkal összevetve. A 2000-es évek közepére a lelkesedésem tovább erősödött, egyszerűen azért, mert a „fiskális alkoholizmusból” való kijózanodásnak nem láttam más eszközét, mint egy külső célrendszernek való megfelelést. Utólag kiderült, hogy országunk vezetői az euró kapcsán folyamatosan blöfföltek, mindenféle komolyabb szándék nélkül egyszerűen csak hitelességet, ezen keresztül pedig politikai túlélést akartak vásárolni a közös fizetőeszköz bevezetésének ígéretével. A kényszerű kijózanodás túl későn jött el: a 2008-ban kirobbant válság de facto államcsődhöz vezetett, a gyorsan előkerülő kényszerzubbony pedig egy csapásra véget vetett a felelőtlen gazdaságpolitikának.

Egy rendkívül nehéz, de legalább tanulságos időszak után ma ott tartunk, hogy a költségvetési politika fenntartható, az infláció megszelídült, az árfolyam relatív stabil, a forintkamatok viszonylag alacsonyak. A maastrichti kritériumok közül joggal hiányolt külső egyensúlyi pozícióval kapcsolatban sem lehet már ok komolyabb aggodalomra. Az állományi mutatók értelemszerűen lassan jönnek rendbe, az EU-források gyorsuló beáramlása azonban hatalmas segítséget nyújtott a devizaadósság leépítéséhez, illetve a szigorú fiskális politika mellett újraéledő növekedéshez. Az államadósság leszorítása nehezebben halad, de a finanszírozás szerkezetének átalakítása miatt a „kockázatossága” érdemben csökkent. A sérülékenység látványos csökkenése miatt a gazdaságpolitika hitelessége az euró megcélzása nélkül is kezd helyreállni, annak ellenére, hogy a hosszú távú növekedési potenciál és a kiszámíthatóság terén hatalmas kérdőjeleket látunk.

Ha ambicionálnánk, akár két-három éven belül reális esélyünk lehetne az euró bevezetésére. Ez a téma azonban ma már szinte teljesen eltűnt a napirendről, a közbeszédben is ritkán találkozunk vele, a magyar euróval kapcsolatos kérdések a közgazdászok elméleti műhelyeibe szorultak vissza. Ennek csak részben oka az aktuális politikai kurzus eltávolodása a céltól, ennél nagyobb súlyúnak érzem azt a szakmailag is releváns szempontot, amely szerint napjainkra alaposan meggyengültek az euró bevezetése melletti érvek. A makrokép javulásával sokat csökkent az importált hitelesség vonzereje, a kamatkiadások csökkenése és a forint relatív stabilitása pedig a csatlakozástól remélt legnagyobb pénzügyi előnyöket olvasztja el.

Eközben az euró bevezetésének halogatását támogató szempontok inkább erősödtek. Az euró­projekt kis híján belebukott a válságba, a kritikusok korábbi aggodalmai rendre beigazolódtak. A valutaövezet túlzottan heterogén volta, a gazdaságpolitikai koordináció elégtelensége és a szankcionálhatóság hiánya súlyos árat követelt a korábbi felelőtlenségekért. Az utólagos javítási kísérletek egyelőre kevés gyakorlati eredményt hoztak. Az euróövezet egyben tartása érdekében az Európai Központi Bank (EKB) döntéseit régebben domináló konzervatív irányvonalnak végül be kellett adnia a derekát, így korábban elképzelhetetlennek gondolt intervenciókkal sikerült elkerülni a szétesést. A perifériaországok többségének súlyos áldozatok árán, de úgy tűnik, sikerült végrehajtania a belső leértékelésen keresztül végrehajtott kiigazítást, a gigantikus adóssághegyek leépítése azonban még így is reménytelen vállalkozásnak tűnik a jelenlegi gazdasági környezetben. Miközben az EKB a tűzoltással volt elfoglalva, a világban és idehaza is jelentősen felértékelődtek a monetáris politika lehetőségei. A válságkezelés során megdőlt az a korábbi nézet, hogy a jó monetáris politikát észre sem lehet venni. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) közelmúltbeli aktivizálódása jó példa volt arra, hogy egy kis, nyitott gazdaságban is van értelme a jegybanki eszköztár kreatív alkalmazásának. A hazai makrokép legsérülékenyebb pontjait célzó, helyenként szokatlannak tűnő lépések eddigi eredményei felértékelték az önálló monetáris eszköztár megtartásából fakadó előnyöket.

Nemhogy tíz évvel ezelőtt, de még két-három éve sem gondoltam volna, hogy euróügyben hamarosan a csehek fejével kezdhetünk majd el gondolkodni. Csehországra korábban egy számunkra sok szempontból elérhetetlennek tűnő és irigylésre méltó példaként tekintettünk, ahol a stabilitást saját jogon is sikerült megteremteni, emiatt kevésbé vannak rászorulva a külső kapaszkodókra. Evidensnek tűnt, hogy egy ilyen országban az euró vonzereje sokkal kisebb, a gazdasági szereplőknek pedig jogos fenntartásaik lehetnek a monetáris önállóság feladásával kapcsolatban. Bár a számszerűsíthető mutatóink és a kevésbé számszerűsíthető benyomásaink alapján még messze nem vagyunk egy kockázati kategóriában a csehekkel, a befektetői percepcióban egyre többször találkozunk azzal, hogy Magyarországot is a stabilitás egyik szigeteként kezdik emlegetni. Ha nem okozunk nagyobb csalódást, akkor abba a kellemes helyzetbe kerülhetünk, hogy különösebb külső kényszerek és az idő szorítása nélkül higgadtan mérlegelhetjük az euróval kapcsolatos előnyöket és hátrányokat. Igaz, a csatlakozási szerződésben az euró bevezetését is vállaltuk, de az időhúzás egyelőre célszerűnek tűnik, hiszen az európai politikusok prioritási listáján is háttérbe szorult ez a téma.

Az euró bevezetése addig volt igazán vonzó, amíg nem voltunk rá felkészülve. Ahogy reálisabb közelségbe került a közös fizetőeszköz átvétele, a méz fokozatosan elfogyott a madzagról. Ami maradt, az szálkás és íztelen. Napjainkra az elolvadó előnyökkel szemben egyre élesebben látszódnak a potenciális hátrányok és kockázatok.

Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem professzora, Karsai Gábor, a GKI vezérhelyettese és Inotai András, az MTA professzora az euró bevezetése mellett, Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense pedig ellene érvelt. Andor László korábbi EU-biztos sem siettetné a közös pénz bevezetését. Forián-Szabó Gergely után Duronelly Péter, az Aegon portfóliómenedzsere következik.