Szakítania kellene a jegybankoknak a merev szabályokkal

A rugalmas monetáris politika egyértelmű előnyeinek ismeretében a jegybankároknak fel kell nyitniuk szemüket azon lehetőségek iránt, amelyeket a flexibilis megközelítés kínál fel. A monetáris politikai döntéshozók hosszú ideje azt a hüvelykujjszabályt követik, hogy ha az infláció mértéke a hivatalos cél alá csökken, akkor a rövid távú kamatoknak olyan szinten kell állniuk, amely élénkíti a költekezést és a beruházásokat.

Ez a megközelítés azt jelenti, hogy amint a kamatráta megközelíti vagy eléri a zéró szintet, akkor a jegybankoknak alig marad más választásuk, mint hogy nagy eszközvásárlási programokat indítsanak be a kereslet élénkítése végett. Amikor az adott helyzet megkívánja, a döntéshozók visszanyúlnak a neokeynesi gazdasági modellek előre meghatározott forgatókönyvéhez.
Túl sok esetben azonban ezek a forgatókönyvek tévesnek bizonyulnak, mivel azt feltételezik, hogy a monetáris politika mérhető és előre látható hatást fejt ki a keresletre és az inflációra. Számos oka van annak, hogy megkérdőjelezzük ezt a feltételezést.

Először is, a háztartások az igen alacsony kamatrátákra nem azzal reagáltak, hogy kevesebbet tettek félre és többet költekeztek. Ha a megtakarítások már nem hoznak hasznot, akkor az emberek nem engedhetik meg maguknak a nagyobb értékű vásárlásokat vagy a jövőbeli nyugdíjukra történő befizetéseket. Hasonlóképpen a cégek is annyi bizonytalansággal és kockázattal néznek szembe, hogy a tőke rekordalacsony költsége sem ösztönzi őket arra, hogy fokozzák beruházási tevékenységüket.

Az uralkodó nézet szerint ahhoz, hogy az inflációs ráta a kívánt szinten legyen, a gazdaság pangását fel kell számolni. Ehhez a kamatokat minél alacsonyabb szintre kell levinni, és amikor ez az intézkedés már kifutott (például amikor a kamatráták már negatív tartományba süllyedtek), akkor nem hagyományos intézkedéseket, például mennyiségi lazítást kell alkalmazni a növekedés és az infláció élénkítésére. Ez a paradigma annyira általánosan elfogadottá vált, hogy kevesek kérdőjelezik meg. Ha egyes jegybankok vagy közgazdászok ezt tennék, az szentségtörésnek számítana.

A jegybankok nem tagadják le teljesen ezen intézkedések gazdasági költségeit, így például a pénzpiaci bőséget, a tőkefedezeti nyugdíjrendszerek finanszírozási lyukait vagy a mélyülő vagyoni egyenlőtlenséget. Ezeket azonban még elfogadható árnak tartják annak fejében, hogy az egyértelműen meghatározott inflációs szintet elérjék.

Keynes fáradhatatlanul érvelt amellett, hogy a monetáris politika hatástalanná válik, ha a bizonytalanság mértéke elég nagy ahhoz, hogy destabilizálja a fogyasztók és a befektetők várakozásait. Sajnos, sok jegybank elfeledkezett erről. A japán, az angol jegybank és az Európai Központi Bank merev szabályokat követ. Ha az expanzív politika nem éri el a kívánt hatást, azt, hogy az infláció mértéke az előre meghatározott mintegy 2 százalékos szinten álljon, akkor nem kérdőjelezik meg az általuk követett modellt, hanem egyszerűen nagyobb dózisban adagolják az addigi intézkedéseket. Ez pedig éppen az, amire a piacok számítanak.

A nagy jegybankok közül az amerikai Fed rendelkezik a legrugalmasabb eszköztárral. Az inflációs nyomás mellett a Fed monetáris politikájának a foglalkoztatási statisztikákra, a növekedési adatokra és a pénzpiacok stabilitására is figyelnie kell. De még a Fed flexibilitását is támadások érik. Republikánus törvényhozók annak lehetőségét vizsgálják, hogy miként lehetne a Fedet az inflációs politika terén kötöttebb pályára állítani. Ez hibás lépés lenne.

A jegybankok (nem is beszélve a törvényhozókról) a neokeynesi elmélethez való erős ragaszkodásukkal figyelmen kívül hagyják a monetáris politika elmúlt évtizedeinek nagy tanulságát, miszerint a monetáris politika hatását nem lehet előzetesen biztosan vagy pontosan megállapítani. Az a hit azonban, hogy ez lehetséges, lényegi fontosságú a manapság bevett inflációs célok hitelessége szempontjából. Ha a jegybankok sorozatban nem tudják ezeket a szűken meghatározott célokat („alatta, de közel a 2 százalékhoz”) teljesíteni, akkor az elvárások okozta csapdába kerülnek, aminél a piacok arra számítanak, hogy a monetáris gyógyír még nagyobb dózisát nyújtják majd a cél elérésére vonatkozó görcsös erőfeszítésükben.

Egy új és realisztikusabb monetáris paradigma felhagyna a túl merev szabályokkal, amelyek megtestesítik azt a téves nézetet, hogy a monetáris politika mindig hatásos. Ez több mozgásteret adna a jegybankoknak, hogy a monetáris politika kockázatait és költségeit figyelembe vegyék. Egy ilyen paradigma lehetővé tenné a jegybankoknak, hogy felhagyjanak a negatív kamatok alkalmazásával és a jelentős mértékű eszközvásárlásokkal. Az inflációs célokat rugalmasabban határozhatnák meg, amivel elkerülhetnék azt, hogy mindig cselekedniük kelljen akkor, amikor bármilyen bizonytalanság – például az olajárak alakulása vagy a bérek kiigazítása – a 2 százalékos szint alá vagy fölé emeli az inflációt.

A legfontosabb talán, hogy egy új paradigma elismerné, hogy vannak korlátaik a jegybanki intézkedések hatásainak, illetve a központi bankok előrejelzéseinek. Ez felszámolná azt az alibit, amelyre a kormányok túl gyakran hivatkoznak, hogy elkerüljék a strukturális reformok bevezetését, pedig azok szerepe igazán fontos a hosszú távú növekedés szempontjából.

Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org