Nagy István: „aki elveti a búzát, annak tudnia kell, kinek és mennyiért adja majd el”

Milyen évet zárt idén a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar?

Jelentős kihívásokkal teli évet zártunk, rengeteg nehézséggel találtuk magunkat szemben, az elhúzódó háború és az elhibázott szankciók után az ukrán gabona és más ukrán mezőgazdasági termékek dömpingje hozta rendkívül nehéz helyzetbe a térség termelőit. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy ha az adatok mögé nézünk, akkor azt látjuk, hogy milyen jó számaink vannak, és a nehézségek dacára micsoda eredményeket sikerült elérnünk. Például: szeptember végére már elértük a 9,9 milliárd eurós exportárbevételt, holott az ukrán gabona okozta piaci nehézségek miatt a közvélekedés inkább annak csökkenését valószínűsítette. Ez biztató, és egyben azt is jelzi, hogy jó úton haladunk célunk felé, hogy 2030-ig 15 milliárdra emeljük a külpiacokon értékesített mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek értékét. Az exportnál fontos kiemelni, hogy 2023-ban a feldolgozott takarmány exportértéke utolérte a gabonafélékét. 

Ezt fordulatnak érzem, és nemcsak azért, mert ilyen még soha nem fordult elő, hanem azért, mert ez azt is jelenti: van perspektívája a feldolgozott minőségi magyar árunak. Az is büszkeséggel tölt el, hogy az agrárium nemzetgazdasági fontossága markánsan megmutatkozott, és idén előfordult, ami egyébként ritkán szokott: az elemzők azzal kezdték a GDP-adatok értékelését, hogy az agrárium tolja a GDP-t, és húzza ki a háború és a szankciók okozta recesszióból az országot. A számok magukért beszélnek, hiszen 2023-ban a mezőgazdaság teljes kibocsátási értéke meghaladta a 4,3 ezermilliárd forintot, ami a 2022-eshez képest 6,5 százalékos növekedés, bruttó hozzáadott értékben 19, volumenben pedig 79 százalékos bővülés. Mindezt úgy, hogy a termeléshez felhasznált inputok költségei átlagosan a 2021-es szint több mint másfélszeresén vannak, de szerencsére legalább már túl vagyunk a három-négyszeres árszinteken.

A gazdálkodókat azonban elsősorban az érdekli, nyereséges-e a gazdálkodás, milyenek az árak, mennyi támogatást kapnak.

Kezdem az utóbbival: idén minden eddigi kifizetési rekordot fölülmúlunk : számításaink szerint 1300 milliárd forint körüli összeg került 2023-ban a gazdálkodók számlájára. Ami pedig különösen biztató, hogy ebből összesen szinte akkora értékben finanszíroztunk beruházásokat, mint amennyit például a tavalyi évben összesen kiutaltunk valamennyi vidékfejlesztési pályázathoz kapcsolódóan. Az idei nagy ugrást jól érzékelteti, hogy a Vidékfejlesztési Program keretében korábban átlagosan heti 6,7 milliárd forintot fizettünk ki, 2023-ban ez több mint a duplájára, heti 13,7 milliárd forintra nőtt. Az idei esztendő nagy léptékváltása volt, hogy a környezetileg fenntarthatóbb mezőgazdaság megteremtése érdekében immár 200 milliárd forint agrár-környezetgazdálkodási és ökológiai gazdálkodási támogatást is kifizettünk az önkéntesen vállalásokat tett gazdálkodók részére, amire korábban még nem volt példa. Közben pedig mindannyiunk gondolatai közt ott motoszkált, hogy 2023 pénzügyileg nagyon nehéz év, vajon lesz-e elég forrás a kifizetésekre, és hogyan tudunk átállni az új támogatási rendszerre. Ehhez képest nem 50 százalék előleget fizettünk, hanem 70 százalékot, pedig mindenben új rendszer volt. Felmértük, hogy az EU-ban egyébként hány országban kaphattak előleget a gazdák, és a 16 választ adó tagállamból velünk együtt csak hét országban fizettek előleget a közvetlen területalapú támogatások esetében. Az új rendszer ellenére a szokásos mennyiségű igénylés érkezett be, a kérelmezők több mint 82 százaléka kapott előleget, ez pedig gyakorlatilag megegyezik a tavalyi év hasonló adatával.

Ha csak a számokat nézzük, nagyon jó helyzet rajzolódik ki, de ön is említette, hogy embert próbáló nehézségeket hozott ez az év is, a gabonaárak nagyot estek, és év közben az agrárfórumokon voltak nehéz pillanataik agrárminisztériumi és kamarai vezetőknek egyaránt. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

Sok termék esetében nagyon elkeserítő volt a helyzet, nemcsak a bizonytalan minőségű ukrán gabonadömping okozott gondot, hiszen például hiába nem engedjük be Magyarország területére az Ukrajnából érkezett mézet, azokat a piacokat árasztotta el, ahová mi is exportálnánk – és ez egy sor más termékre is igaz. Nehéz úgy reményt adni az embereknek, hogy áll a piac. Ezért volt fontos, hogy bátor döntéseket hoztunk, amikor Brüsszel nem hallotta meg, hogy meg kell védeni a belső piacot, ezért azt mondtuk, hogy akkor nemzeti hatáskörben meghosszabbítjuk, és ki is terjesztjük az ukrán mezőgazdasági termékekre vonatkozó behozatali tilalmat. 

Ehhez pedig éppen az elégedetlenkedő gazdák adtak erőt. Hiszen amikor ott álltam egy nagy teremben, vagy éppen a tarló szélén, és hallottam a gazdák aggodalmait, abban a tudatban, hogy nem tudok jó választ adni, arra gondoltam: én mégiscsak a magyar gazdákért, a magyar emberekért felelek, és ennek tudatában már nem érdekel, hogy milyen görbe szemmel néznek rám Brüsszelben, megvédjük a magyar gazdák érdekeit és a magyar élelmiszer-biztonságot. 

Ráadásul nagy különbség, hogy a Mercosur összeeurópai hatású, az ukrán gabona pedig aránytalanul nagy mértékben érinti a frontországokat, például Magyarországot. Megjegyzem, most már azért a német és a francia gazdák is kezdik érezni, hogy itt dömpingáras termékek érkeznek, ráadásul ellenőrizetlen körülmények között. Ugyanis nem követhető nyomon, hogy az ukrán termékeknél milyen vegyszereket használtak, illetve használtak-e GMO-s alapanyagokat. Mindez jól mutatja, hogy az ukrán gabona kérdésköre miért is szerepel a jelenleg zajló nemzeti konzultációban. Visszatérve a kérdésre: a gazdák elkeseredése óriási erővel ruházott föl. 

Mennyiben változott azóta a gazdálkodók hangulata?

Most úgy érzékelem, a gazdák látják, hogy milyen helyzetben vagyunk, mi okozta a problémát: a háború, a szankciók és Brüsszel elhibázott intézkedései az ukrán mezőgazdasági termékekkel kapcsolatosan. Azonban azt is tudják, milyen döntéseket hoztunk ennek a kezelésére, mert nekünk a gazdák érdekeinek védelme az első. Az előlegfizetést is respektálják, és ne feledjük, tisztában vannak vele, milyen történelmi lépés a magyar kormány részéről a nemzeti társfinanszírozás mértékének 80 százalékra emelése. Ennek köszönhetően 2027-ig még csaknem 2900 milliárd forint támogatás áll rendelkezésre, amiből 600 milliárd az uniós forrás, a többit a magyar költségvetés állja. 

Ebből az látszik, hogy a mezőgazdaságot a pénzügyi eszközökkel megpróbálták védetté tenni a rossz gazdasági helyzet okozta problémáktól. De piaci védettséget ez nyilván nem adott. Ez ügyben mit lehet tenni?

A piaci hatások már nem rajtunk múlnak, és jól látszik, hogy az ukrán termékekre hosszabb távon is számítanunk kell. Ráadásul nem az ukrán kisparaszttal kell versenyeznünk, hanem az Ukrajnában érdekelt nagy nemzetközi tőkebefektetési csoportokkal. Amelyek rájöttek arra, hogy a közel-keleti és észak-afrikai piacnál nagyobb fizetési biztonságot ad a stabil európai gazdaság. Az EU pedig elaludt, és hagyta, hogy elfoglalják a piacait. Nincs más választásunk, versenyeznünk kell, változtatnunk kell, ki kell találni, hogyan leszünk versenyképesek.

Hogyan?

Egy fő szabály van: változnunk kell, ezt el kell fogadnunk. A gabonatermesztésben például az lehet az egyik első lépés, hogy minimum 15 százalék fehérjetartalmú búzát állítsunk elő, mert arra most is van piac. Vagyis a piaci igényeket figyelembe véve, minőségi terméket kell előállítani. Ha ezt már tudjuk, érdemes erősíteni a vetőmagtermesztést – erre megvan a tudásunk, technológiánk és a területeink is alkalmasak. Nem elkerülhető azonban egy következő lépés sem: váltsunk fajtakultúrát. Már vannak olyan termelők, akik cserélgetik a kukoricát cirokra, de én azt gondolom, érdemes lenne meghirdetni, hogy 2030-ra legyünk önellátók burgonyából és hagymából, teremtsük meg ehhez a piaci lehetőségeket. Támogatásokkal is erősítjük a termelési rendszereket és az integrációkat, és reményeim szerint növekszik például a szántóföldi zöldségtermesztés területe, megtámogatva természetesen az öntözési beruházásokkal. Ennek keretében újra elő kell venni a zöldborsó- a csemegekukorica- és a paradicsomtermelést. Fontos azonban, hogy ezekhez meglegyen a szerződéses háttér. 

Azt akarjuk ezzel elérni, hogy amikor valaki eldug egy tormagyökeret vagy elültet egy szem krumplit, vagy elveti a búzát, tudja, hogy amikor majd eladja, a törvények az eddigieknél is nagyobb erővel védik meg akkor, ha tisztességtelenül szerződnének vagy viselkednének vele a nála erősebb piaci szereplők. 

Az ukrán termékek nem csak a gabonánál vagy a méznél okoztak bajt, a magyar mezőgazdaság egyik kulcságazatának számító baromfitermelésben is zavart okozott az Ukrajnából vámmentesen Európába ömlő áru.

Ha a brojlert nézzük, úgy vélem, nincs baj, a hazai fogyasztás 150 százalékát állítjuk elő, 98 százalékban teljesen integrált termeléssel. Minőségben, megbízhatóságban, szervezettségben olyan szinten áll a hazai baromfiágazat, hogy meg tudjuk védeni a piacainkat. Szerintem a tojáságazattal sincs nagy gond, itt azonban fokozatot kell lépnünk, hogy kiváltsuk a 20 százaléknyi importot. Baj van viszont a víziszárnyas-ágazatban, amelyben nehéz lesz a kimozdulás, mert szervezetlen, rossz technológiával működik, és nagyon kitett az állatbetegségeknek. Emlékezhetünk, hogy korábban egyes NGO-k akciói nehezítették az életüket, majd amikor megszilárdult volna az exporthelyzetünk, megjött a madárinfluenza. A sertéságazatban szintén fejlődési lehetőségek vannak, most jók az árak, itt a működő kettő mellé ki kellene építeni egy harmadik integrációt. Ha ezekben egy-egy millió sertést sikerülne hizlalni, az erős stabilitást adhatna a sertéstermékpályának. A 2027-ig tartó fejlesztések iránya ez lesz. Ha elfogadjuk, hogy változni kell, már jók vagyunk, mert ehhez minden forrást tudunk biztosítani. Gondoljunk bele: most háromszor több pénz áll rendelkezésre, mint a korábbi ciklusban. 

Vajon képes lesz az agrárium ezt a rengeteg támogatást felszívni? Nem kell attól tartanunk, hogy – mint amire már volt példa – a fel nem használt pénzeket „kiszórják” olyan területekre, amelyek kevésbé szorulnának a támogatásra, de ott könnyebb elkölteni a pénzt?

Semmiképpen nem szeretnénk ilyen megoldásokhoz folyamodni. Az elmúlt évek pályáztatási gyakorlatában erre egyszer sem került sor, és minden forrást az eredeti terveknek megfelelően használtunk fel, hatékonyságjavító és értékteremtő beruházásokra azokon a területeken, ahol az indokolt volt. A jövőben is folytatjuk azt a jó gyakorlatot, hogy a pályázatokat külön írjuk ki a legkisebbeknek, a családi méretű gazdaságoknak és a nagyobbaknak, hogy ne egymással versenyezzenek a forrásokért. Másrészt meghirdettük a pályázati menetrendet, amiből már az is látszik, hogy nem egyszerre bocsátjuk ki az összes pénzt, ami felhajtaná az árakat vagy lelassítaná a döntéshozatalt, hanem szakaszokra bontva írjuk ki a jövőre tervezett 69 pályázati felhívást, a beruházásiakat pedig még újra meg fogjuk nyitni a későbbiek folyamán ebben a ciklusban. Így lesz ideje mindenkinek felkészülni, a pénzügyi forrásait úgy csoportosítani, ahogy a fejlesztés megköveteli. 

Lesz elég saját erő a gazdálkodóknál?

Természetes, hogy az elmúlt két rendkívüli év nyomot hagyott a gazdálkodók anyagi helyzetén, és rengeteg gazdálkodó valósított meg ilyen körülmények között is fejlesztéseket. Ezért fokozottan figyelünk arra, hogy könnyítsük az újabb beruházások megvalósítását. Nemcsak a jövő évben folyamatosan csökkenő kamatszintekre építünk, hanem több, finanszírozást segítő lépéssel szeretnénk segíteni. A legfontosabb, hogy az új pályázatok mögötti uniós szabályozásban végre nincs benne az a fék, amely miatt nem lehetett érdemben előlegfinanszírozást biztosítani a projektekhez, és az utófinanszírozás terhe száz százalékban a gazdálkodó és a finanszírozó hitelintézet vállát nyomta. Most lehetőségünk nyílik értelmes keretek között ezt megváltoztatni, ami nagy könnyebbség lesz majd, főleg a kisebb és közepes vállalkozások számára.

Mely ágazatoktól várja a legnagyobb ugrást?

A már említett szántóföldi zöldségtermelés például ilyen lehet. Ott azért vagyunk elmaradva, mert nincs meg az infrastrukturális háttér, az agrárium nem követte azt, hogy változnak a fogyasztói szokások, hogy az emberek otthon már nem tárolnak több láda almát, zsákszámra krumplit és répát. Az egy nagy hiba volt a legelső támogatási ciklusban, hogy az akkori szocialista-liberális kormány nem gazdaságfejlesztésre fordította az uniós támogatásokat – a lengyelek ekkor költötték el jól a forrást, tapasztalhatjuk is, hogy például a zöldség- és gyümölcspiacon mennyire elléptek tőlünk. Most mi akarunk ezen a területen nagyot lépni, és ügyelni fogok arra, hogy azoknak adjunk leginkább segítséget, akik felvállalják az integrációt, illetve a fogyasztói igényeknek megfelelően készítik elő és csomagolják az árut. Az állattenyésztésnél is nagy lépést várok. Nyugat-Európában ezen a területen leépülés zajlik, felszámolják az állattartó telepeket, én pedig nagyon remélem, hogy ezt a piaci rést mi ki tudjuk használni. A magyar mezőgazdaság mérete lehetővé teszi a rugalmasságot, reagálni tudunk akár a paleokultúrát vagy gluténmentes ételeket preferáló divatra is. A kis ágazatokban is jók vagyunk, a húsgalambtermelésünk például az épülő vágóhíddal és a támogatási konstrukciókkal szintén eredményes lehet.  

Ha egy év múlva kell mérleget vonnia, mit gondol, reálisan mit mondhat majd el?

Akkor egy nagyon fontos értékmérőről már lesz információnk, jelesül arról, hogy hány sikeres pályázat lesz. Ezért számomra 2024 a bizalom éve: ha a gazdák mernek pályázni, lehívják a forrásokat, akkor bíznak a jövőben. Nekem ez a legjobb mutató, ezt nézem mindig. Ebből a szempontból emlékezetes, hogy amikor a Covid idején meghirdettük az állattartó telepek korszerűsítését célzó pályázatot, 50 milliárd forinttal terveztünk, és 2023-ra már összesen 565 milliárd forinttal hirdettünk eredményt. Ez akkora bizalmi erő volt, ami azóta is velünk van. Vagyis, ha egy év múlva is túligénylésekről tudok beszámolni, akkor rendben mennek a dolgok.