Nem eltartott az egészségügy

Mély, elhúzódó pénzügyi, politikai, szakmai, morális és bizalmi válságban van az egészségügy – kezdte előadását Rácz Jenő korábbi egészségügyi miniszter. Ennek következménye, hogy szűkül a szolgáltatási csomag, romlik a hozzáférhetőség és a gyógyítás minősége. Másodlagos következménye pedig, hogy romlik az egyén életesélye, a gazdaság teljesítménye, és növekszik a társadalmi feszültség.
Ám ha az embereknek az egészség a legnagyobb érték, akkor lehet-e bármely kormányzat számára nem annak tartani? Ha az orvostársadalom az egyik legnagyobb lobbierővel rendelkező csoportja, akkor miért tart itt a hazai egészségügy és az egészség ügye? Annál inkább, mert az Egészségügyi Világszervezet több mint 20 éve a különféle chartáiban kifejtette: a jó egészségi állapot a gazdasági fejlődés és a társadalmi jólét előfeltétele. Erre a pénzügyi és gazdasági válság idején az átlagosnál is nagyobb szükség van. Egyébként az európai uniós szerződésekben (1992, Maastricht; 1997, Amszterdam; 2007, Lisszabon) is leszögezték: a gazdasági fejlődéshez szükséges az egészség védelme.

Szakítani kellene azzal a szemlélettel, hogy az egészségügy a nemzetgazdaság eltartottja. Az egészségipar mérhető teljesítménye ugyanis hazánkban a 2000-től 2007-ig terjedő időszakban folyó áron 739,3 milliárd forintról 1378,5 milliárdra nőtt, amely a nemzetgazdaság bruttó hozzáadott értékének 3–6,9 százaléka.
A gyógyszeripar termelékenysége kétszerese a nemzetgazdaság átlagának, az egészségipar termelékenységének növekedése a vizsgált időszakban meghaladta a nemzetgazdasági átlagot. Az egészségipari ágazatok 1,35–1,47-szer több bruttó hozzáadott értéket generálnak, mint az átlag.
A k+f tevékenységben az egészségipar kiemelkedő jelentőségű, csupán a gyógyszeripar a feldolgozóipari kutatás 30 százalékát teszi ki. Az egészségügyi szolgáltatások fokozott élőmunka-igényűek, ezért fejlesztésük jelentős munkahelyteremtő képességű. A szűken vett egészségipar a gazdaságilag aktív népesség 6,7 százalékát (262 694 főt) foglalkoztatta, az alkalmazásban álló munkavállalók 9,5 százaléka az egészségiparban dolgozott 2007-ben, akik 130 milliárd forint személyi jövedelemadót fizettek be az államkasszába, 300 milliárdot tett ki a befizetett járulékuk. Nem elhanyagolható, hogy az egészségipar energiaigénye az átlagnál lényegesen alacsonyabb, és az átlagnál alacsonyabb importigényű. Az egészségipar GDP-hez való hozzájárulása 6,3 százalék, ez 0,4 százalékkal magasabb, mint az egészségügyi közkiadások mértéke.
Paradigmaváltás kell. Szakítani kell azzal a szemlélettel, amely az egészségügyet egyszerű költségvetési kiadási tételként kezeli. Helyette a lakosság alapvető szükségletét kielégítő és egyben a gazdasági fellendülést és munkahelyteremtést elősegítő megaiparágként kell kezelni.
A várható élettartam egy évvel való meghosszabbodása egyszázalékos GDP növekedést eredményez. Példaként emltette, hogy egy mindenben egyező ország ha csak a várható élettartamban különbözik, akkor ahol
5 évvel magasabb az élettartam, ott a GDP növekedés 0,3-0,5 százalékkal lesz magasabb, azaz az egészségügybe való befektetés az átlagnál magasabb hozamokat eredményez.
A korábbi egészségügyi miniszter hangsúlyozta: a gazdasági fejlődéshez szükséges az egészség védelme, hiszen az egészségi állapot a gazdasági fejlődés és a társadalmi jólét előfeltétele, mivel a jó egészségi állapot 30-40 százalékkal járul hozzá a gazdasági növekedéshez.