Tehetnénk a Földért, de nem teszünk

A hírek örömmel számolnak be a sikerről, miszerint az indiai Apollo Magyarországot fog gumiabroncsot gyártani, az orosz Magnit pedig logisztikai központot épít Záhonyban. A két beruházás együtt háromezer új munkahelyet teremt majd. A környezetvédők szerint azonban a gumigyártás nem környezetbarát technológiával történik, a szállítási vállalkozók a munkájukat féltik, mások politikai okokból nem örülnek. E cikk szerzője egy gazdasági szakemberhez méltatlanul azon töpreng, hogy mindez szolgálja-e a fenntartható fejlődést, a jövő generációk érdekét.

Mindenki szereti a növekedést és a versenyképességet, mert ez a feltétele az adósság visszafizetésének, a szegénység felszámolásának, az egészségügyi ellátás javításának, és annak, hogy télen meleg, nyáron hideg legyen a lakásunkban, és, hogy turistaként beutazhassuk a világot. Millió oka van, hogy miért kell többet dolgoznunk, és nagyobb jövedelmet szereznünk.

A magyarországi befektetők újabban egyre inkább keletről érkeznek, ahol már szintén „fejlődnek”: a kínaiak és az indiaiak is rájöttek, hogy másokat kell dolgoztatniuk, ha az magasabb profitot hoz.

Az autó és az autógumi kiváló üzlet. Néhány évenként cserélni kell őket, az üzleti modell is egyszerű, csak a Föld nem bírja ki. Hiába lehet rengeteget javítani az öko-hatékonyságon, akkor is túl nagy a teher, ha mindenki autóval akar majd járni. A tömegközlekedés és bérelt bicikli az, amit megengedhetnénk magunknak. Nyilván annak kell megkezdenie a diétát, aki azt megengedhetné magának, vagyis mi, azaz a világ gazdag(abb) része. Ehhez csupán új értékrend szerint kellene élnünk, a sok olcsót felváltanunk a kevesebb értékesebbel. Nem lenne szabad például a fát pozdorjává zúzni, majd műanyag masszával összeragasztva tíz év múlva kidobható bútorokhoz való lapokat gyártani belőlük. Szép és drága fabútorokat kellene készíttetni, amelyek egy életre szólnak. Rengeteg ember él segélyekből él, mert a modern piacgazdaságnak nincs szüksége rájuk, túl drága a munkaerő. A piacgazdaságot nem azért hozták létre, hogy a profitot maximálja, eredetileg valamilyen feladatot volt hivatott megoldani hatékonyan a közösség érdekében. Peter Drucker amerikai vezetési tanácsadó szerint a profit az üzletben maradás költsége. Ha a részvényes kiveszi az osztalékot az üzletből, az a gazdaság végét jelenti. A valamikori kapitalisták tudták ezt, a mai pénzügyi befektetők nemigen értik. Csak engedik, hogy mások csináljanak valamit a pénzükkel és elvárják, hogy sok osztalékot kapjanak érte. Pedig, aki elhiszi, hogy a tőke éves hozama nagyobb lehet 2-4 százaléknál, az nyilván nem ismeri a mértani sorozatok természetét. Széchenyi gróf és mások a hasznukból olyan „haszontalan” beruházásokba kezdtek, mint az Akadémia vagy a Lánchíd megépítése. A nettó jelenérték mindkét beruházásnál negatív lett volna. De nem számították ki. Nem lehet sem erdőt telepíteni, sem vasutat vagy metrót, esetleg iskolát építeni a jelenérték logika alapján. Miért gondolják akkor az emberek mégis, hogy a globális piacgazdaság, ami a nettó jelenérték logikájára alapozva működik, alkalmas arra, hogy az emberiség jobb jövőjét biztosítsa? Talán mert a napos oldalon vannak és számukra a globalizáció átmenetileg valóban áldás. Van a Föld napos oldalán közel hatszáz millió ember. És mi van a többiekkel?

A távlatos gondolkodás hiánya globális katasztrófákkal fenyeget. A klímaváltozás hatására a Föld eltartó képessége csökken, közben körülbelül tíz évenként újabb egymilliárddal nő a Föld népessége. A biodiverzitás rohamosan csökken, mert jogot formálunk arra, hogy kiirtsuk a kártevőnek tekintett élőlényeket, miközben kizsákmányoljuk a talajokat.

Sokan azt gondolják, hogy ezekkel a problémákkal úgysem tudunk mit kezdeni, pedig léteznek megoldások, csak pénzbe kerülnek. A klímaváltozás például megállítható volna a következő ötven évben, évente tízmilliárd dollárból. Nagyjából ennyit költünk fagylaltra költünk évente, a tíz leggazdagabb ember éves profitja pedig jóval több ennél. Szintén nagyjából ugyanennyi kellene évente a biodiverzitás védelmére is.

Nem mi, emberek kellünk a Földnek, hanem nekünk van rá szükségünk.
A csodát várjuk, vagy a katasztrófát?

Ha a bangladesi nőket nem harmincöt centért, hanem két dollárért dolgoztatnák óránként, akkor talán a gyerekeik iskolába járnának és a lányaik már nem szülnének nyolc-tizenkét gyereket. Magyarországon a hasonló munkáért 6-8 dollárt fizetnek óránként azoknál, akik a neoliberalizmus jegyében azt gondolják, hogy miért adnánk többet, ha ennyiért is elvégzik a munkát? Emiatt olyan olcsó minden, és ezért versenyképesek a multik.

Mégsem oldjuk meg. A csodát várjuk, vagy a katasztrófát? Jöhetnek a járványok, háborúk és terrortámadások és a világ népessége visszaeshet egy milliárdra a század végére.