Versenyképesség verseny nélkül?

A Világgazdasági Fórum nemrég közreadott jelentése a világ fontosabb országainak versenyképességéről élénk hazai érdeklődést váltott ki. Önmagában a versenyképesség fogalma, de legfőképpen annak üzenete sok vonatkozásban vitatható ugyan, de a kormányzati és a szakértői értékelés közötti szakadék valójában nem ebből fakad. Sokkal inkább abból, hogy a hivatalos értékelés a beindult szerényebb növekedésre, a javuló külső és belső egyensúlyra, valamint az adósságállomány kedvező elmozdulásaira fókuszál, míg a szakértők – elismerve a végbement javulást – a jövő szempontjából meghatározó jelentőségűnek tartják a tartós gazdasági növekedést, a külső és belső egyensúlyokat alapvetően meghatározó társadalmi-gazdasági feltételek kilátásait. A kormányzati elutasítás nem igazán érthető, hiszen versenyképességünk fokozatos romlása egybecseng a fejlettségi rangsorunkban megfigyelhető romlással, a boldogságindex és a lakossági fogyasztás gyengülését mutató nemzetközi összehasonlításokkal.

A nagyon eltérő vélekedések mögött az a ki nem mondott megítélés is tetten érhető, hogy a makrogazdaság javuló aggregált mutatói mögött gyakran nem valós, részben egyszeri és a „kreatív” elszámolásból fakadó tényezők állnak. Csak arra utalnék, hogy a javuló trendek reális megítélésénél elsikkad az a nagyon fontos, de átmenetinek tekinthető felhajtóerő, ami a viszonylag szerény beruházási és fejlesztési tevékenységeken belül az EU-támogatások hatásaként jelentkezik. Nem teljesen alaptalanok azok a vizsgálati eredmények, amelyek szerint az EU-támogatások rövid távú hatásaitól megtisztított magyar makrogazdasági teljesítmény meglehetősen szerény lenne. Nagy valószínűséggel csökkentené azt a látványos különbséget is, amely a versenyképességi mutatók és a rövid távú viszonylag kedvező makrogazdasági adatok között mutatkozik. A támogatások kedvező növekedési és egyensúlyi hatásaival szemben azonban nagyon kérdéses, hogy az elköltött forrásokhoz képest egyáltalán javult-e, illetve milyen mértékben erősödött az ország hosszabb távú növekedési potenciálja.

Magyarország esetében általánosan elfogadott axióma – és ebben nincs különbség a kormányzat és szakértők között –, hogy a legfőbb növekedési tényezőnk a rendelkezésünkre álló emberi erőforrás és képzettsége, valamint annak hasznosulása. E növekedési potenciál jövőbeni milyenségét, teljesítőképességét az oktatás és képzés, valamint a munkaerő „karbantartását” biztosító egészségügy determinálja. A rendszerváltás óta, de különösen az utóbbi fél évtizedben mind a megszorító, mind a nem ortodox gazdaságpolitika két mostohagyerekéről van szó. Azért is fájó pontjai ezek növekedési kilátásainknak, mert még nagyon gyors gazdaságpolitikai fordulat esetén is évtizedes időkeretet feltételez az átállás és a hatások jelentkezése. Ráadásul a jelenleg uralkodó és egyre inkább a társadalom egészét átfogó unortodox társadalmi szemlélet nem igazán a kiművelt emberfő ideálját preferálja.

Akár biztatónak is tűnhet, hogy a versenyképességünket egyre rosszabbnak bemutató nemzetközi összevetést elutasító kormányzat a híradások szerint a versenyképességet javító intézkedések kidolgozására egy tanácsot hoz létre.

Ez azonban a nemzetközi összevetés üzenetének tökéletes meg nem értését jelenti, hiszen a versenyképesség javításának egyetlen és mással nem helyettesíthető feltétele a jelenlegi társadalmi szemlélet és gazdaságpolitika gyökeres átalakítása. Ugyanis a szélesebben értelmezett gazdaságpolitikán túl nincs – és értelmetlen – önálló versenyképesség-politika, különös tekintettel arra, hogy a verseny kiterjesztésével szemben inkább a valós verseny egyre sikeresebb kiszorítása van folyamatban.