Középpontban a kortárs képzőművészet

VG: Ötödik éve tagjai a Tate Modern orosz és kelet-európai akvizíciós csapatának. Mik a legfontosabb tapasztalatok?

Somlói Zsolt: Sok tanulsággal szolgál ezt a félig piaci, félig állami múzeumi finanszírozási struktúrát megismerni. A legnagyobb élményt az okos szakemberekkel való beszélgetések jelentik. A magyar szcéna szempontjából pedig az a legfontosabb, hogy eddig minden évben bekerültek művek Magyarországról.

Spengler Katalin: Az első évben Kepes György negyven darabból álló sorozata, a második évben Mau­rer Dóra több műve, a harmadik évben Bak Imre egyik festménye, a negyedik évben Jovánovics György jelentős szobra. Az idei vásárlás is eldőlt már, de csak a jövő év elején lesz majd publikus. Ajándékozások is történtek. Mi Kaszás Tamás Kunyhótorony című nagy méretű installációját ajándékoztuk, de más ajándékozások révén bekerült Szentjóby Tamás Csehszlovák rádió című munkája és Szombathy Bálint egy fotósorozata is.

VG: Sokat hallani a „magyar kortárs képzőművészet sikeréről” és a Tate Modern érdeklődéséről a kortárs magyar művészet iránt. Szerencsénk volt, vagy nekünk kedvez a trend?

S. Zs.: Amikor a Tate meghívott bennünket, kaptunk egy listát, mi érdekli őket a régióban. Művészeti centrumok, mozgalmak, művészek voltak felsorolva, és ebben a stratégiai tervben nyoma sem volt a magyaroknak. Annak megfelelően alakították ki, hogy a Tate Modern korábban a régió mely országaiból vásárolt, a gyűjteményének mely irányait kívánta tovább építeni, valamint figyelembe vették a kurátorok kutatásait is. A magyar műgyűjtőkkel való együttműködés azonban ígéretesnek bizonyult, így a koncepció változott.

S. K.: A Tate Modern egy jól működő intézmény, tudatosan és körültekintően döntenek a vásárlásaikról. A három magyar tag konstruktivitásának, aktivitásának nagy szerepe van a történtekben. Szerencsefaktor pedig nincs. A Tate Modern minden lépése tudatos stratégia alapján történt. Megalakulásakor, 2000-ben egy kisebb, nem is túl érdekes gyűjteménnyel indult. Nicholas Serota, az első igazgató találta ki az akvizíciós bizottságokat: a tagok financiális és szakmai segítségével elkezdték a világ korábban perifériának számító területeit bevonni a gyűjtési körbe. Serota a régiókból meghívott gyűjtőkkel finanszíroztatta meg a gyűjtemény építését. Kelet-Közép-Európa esetében sem léptek vissza a háború előtti korszakokba. Kortárs gyűjteményről van szó, a klasszikus avantgárd amúgy is elérhetetlenül drágává vált, az 1945 utáni korszakból pedig a hatvanas évek bizonyult a legkorábbi érdekes periódusnak. Muzeológiai szempontból is előny, hogy az már egy kanonizálódott időszak, nagyobb biztonsággal lehet választani.

VG: Kelet-Európa valóban egységes régió művészeti szempontból? Nem erőltetett ez?

S. Zs.: Ez ambivalens témakör, az a fontos, hogy Magyarország e régiós gondolkodásból sokat tud profitálni. A lengyelek vagy románok esetében ebben nem vagyok ilyen biztos.

S. K.: A 60-as, 70-es években mindenképp régióként beszélhetünk Kelet-Európáról, releváns kapcsolatok voltak az egyes országok művészeti életében, és a művek is mutatnak párhuzamokat a hasonló politikai háttér, lehetőségek és élethelyzetek okán. Mára nagyon megváltozott a helyzet. Nemcsak a művészek gondolkodásmódja, mentalitása vagy az intézményrendszer más, de még a műtárgypiac is országonként igen eltérően fejlődik. Nálunk az országon belül van egy viszonylag fejlettebb műtárgypiac, viszont a magyar művészek külföldi piaca rendkívül gyenge.

Lengyelországban, Romániában, a volt jugoszláv államokban ez épp fordítva van. Ott a műtárgypiac kevésbé dinamikusan fejlődött, kevesebb gyűjtő van, kevesebb a nemzetközi vásárokon rendszeresen megjelenő galéria, de sokkal erősebb a művészeik külföldi piaca.

VG: Mi ennek az oka?

S. Zs.: Lengyelországban és Romániában például a képzőművészet valahogy kevésbé volt fontos a politika számára, és gyakrabban előfordult az is, hogy jó művészek kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötöttek a hatalommal. Ennek következtében a lengyel művészek már a 60-as, 70-es évektől kapcsolódtak a „nyugati” művészeti világhoz, illetve megszülethettek jelentős, nagy méretű, reprezentatív munkák, amelyek nálunk nem jöhettek létre. A Tate Modern tavaly nyílt állandó kiállításán egy egész termet kapott Ana Lupas tonnányi alumíniumból készített óriási installációja.

S. K.: Romániában és Lengyelországban a rendszerváltás óta komolyabb állami akarat van a képzőművészetük nemzetközi jelenlétének erősítésére. A kolozsvári Ecsetgyár generációjának kapcsán pedig érdemes odafigyelni a romániai művészek önmenedzselő képességére. Az is számít, hogy a kivándorolt jómódú románok, lengyelek, oroszok már vásárolják saját kortárs művészeiket nyugat-európai aukciókon, galériák kiállításain.

S. Zs.: A szakembereket se felejtsük el, az idei Documenta kurátora lengyel, de az összes fontos múzeumban dolgoznak lengyel kurátorok.

VG: Miként érkezett a Pompidou Központ felkérése?

S. K.: Az intézmény 2014-ben hozta létre fotóakvizíciós bizottságát az akkor frissen odakerült lengyel kurátor, Karolina Lewandowska közreműködésével. A stratégia kidolgozása során Lewandowska javasolta, hogy más témák mellett fókuszba kerüljön a 60-as, 70-es évek kelet-európai művészete is. Ehhez keresett partnert a régióból, és rögtön ránk talált, így a csoport alapító tagjai lettünk. A Pompidou gyűjteményébe a többi kelet-európai országból elég sok mű bekerült már ebből a korszakból, a magyar művészet azonban rendkívül alulreprezentált.

S. Zs.: Mi az elsők között kezdtünk neoavantgárd konceptuális fotókat gyűjteni Magyarországon, és már egy évtizede vásárolunk műveket a régió jelentős művészeitől. Mindez jó ajánlólevélnek bizonyult. Erdély Miklós, Perneczky Géza, Attalai Gábor, Ősz Gábor, Nemes Csaba munkái kerültek be az elmúlt két évben a gyűjteménybe. Az év elején pedig felkértek egy új, kelet-európai akvizíciós bizottság megalakítására, amely kifejezetten a kortárs képzőművészetre fókuszál. Az alapítók között a magyar tagok Balázs Árpád, Dénes Andrea és Tóth Csaba. Az első műtárgyvásárlások októberben lesznek.

VG: Mi a legfontosabb célkitűzésük?

S. Zs.: Egy jól működő, nem zárványszerű regionális bizottságot szeretnénk kialakítani, melybe olyan nyugat-európai és tengerentúli gyűjtőket is igyekszünk integrálni, akiket érdekel Kelet-Közép-Európa művészete.

S. K.: Az érdeklődést el akarjuk mozdítani a 60-as, 70-es évekről a kortárs művészet felé. A negyvenes, ötvenes generációból is szeretnénk minél több művészt közel vinni ahhoz, hogy beírhassa az életrajzába: a Pompidouban vagy a Tate Modern gyűjteményében van munkája.