Alulértékelik a szén-dioxid kibocsátást

Egy amerikai lakos (évi) szén-dioxid-kibocsátása 20 tonna, egy franciáé pedig "csak" 6 tonna, ám ezek a számok nem adnak választ arra, mennyit kell mindehhez hozzátenni például a Bangladesből importált farmer, a Kínában gyártott mobiltelefon vagy a Dél-Koreában készült tévékészülék CO2-egyenértéke címén.

Az elmúlt két évtized során a fejlődő országok ipari termelésének jelentős része a feltörekvő országokba helyeződött át - és ezzel együtt az eltűnt nyugati üzemek által okozott környezetszennyezés is. A kérdés az, hogy ezek a kibocsátások kinek a számlájára kerüljenek: annak az országnak a mérlegébe, ahol a nyugati fogyasztók igényeinek kielégítésére szolgáló terméket előállítják, vagy a fogyasztó országéba, amely, mivel külső piacról szerzi be az árut, "mesterségesen" csökkenti szén-dioxid-lenyomatát?

A termék termelési és fogyasztási helyének mind nyilvánvalóbb távolodása bonyolítja az éghajlat felmelegedése ellen folytatott küzdelmet - írja a Le Monde. A kérdést eddig nem vetették fel nyíltan, mert mindenki attól tart, hogy ezzel megnyílik a protekcionizmus Pandora-szelencéje, ami a kereskedelmi háborúk kiújulására vezethet. Az 1997-es Kiotói Nyilatkozat nem sokat mond az éghajlati változás és a kereskedelem összefüggéséről azon az óhajon kívül, hogy "a feleknek olyan politikákat kell kidolgozniuk, amelyek a lehető legkisebbre csökkentik a nemzetközi kereskedelemre gyakorolt hatást".

Európában Nicolas Sarkozy francia elnök olyan szén-dioxid-adót vezetne be az Unió határain, amely hatásos lehetne azoknak az országoknak a "környezeti dömpingpolitikája" ellen, amelyek úgy termelnek, hogy nem fordítanak figyelmet szennyező kibocsátásaik csökkentésére. Az Egyesült Államok ugyancsak védővámokat kíván bevezetni klímavédelmi törvényének tervezete szerint. Ugyanakkor azonban Kína, amelyet ez első sorban érintene, máris elutasító álláspontra helyezkedett: ha valakinek fizetnie kell e kibocsátások miatt, az a nyugati fogyasztó - vélekedik Peking.

A washingtoni Carnegie Institution egyik tanulmánya, amely a fogyasztáshoz kapcsolódó szén-dioxid-kibocsátást vizsgálta, már annak a véleménynek adott hangot, hogy ezt a témát nem lehet sokáig megkerülni a nemzetközi klímatárgyalásokon. Steven Davies és Ken Caldeira, a tanulmány két szerzője 2004-es adatok alapján 113 országban követte nyomon a késztermékek cseréjéhez kapcsolódó kibocsátások útját és rendkívül pontosan felmérte az "importált" szén-dioxid útját.

Kimutatták, hogy a fejlett országokban elfogyasztott javak szén-dioxid-kibocsátásának 23 százaléka - ez összesen 6,4 milliárd tonna CO2-nek felel meg - egy másik országban került a légkörbe. Ez az ország a legtöbb esetben Kína, ugyanis szén-dioxid-kibocsátásának 22,5 százaléka ered exportra gyártott termékekből. A tanulmányban felsorolt legnagyobb "CO2-exportőrök" sorában Kína után Oroszország, majd a közel-keleti olajországok sora és India következik.

A lánc másik végén a CO2 legnagyobb "importőrének" az Egyesült Államok tűnik, majd Japán, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország a sorrend. Változik a helyzet, ha a lakosság számához viszonyítják a kibocsátásokat: így Svédország, Dánia és Svájc áll az élen, őket Nagy-Britannia, Franciaország és Németország követi.

Semmi nem utal arra, hogy a környezetszennyező iparágak áttelepítése a fejlett országokból a fejlődő országokba az éghajlatváltozás ellen tett erőfeszítések következménye lenne. A termelés áthelyezését a cégek rendszerint a munkaerő alacsonyabb árával és új piacok megszerzésének szándékával indokolják. Ez azonban változhat: az európai gyárosok ma már félhangon arra is figyelmeztetnek, hogy a kormányok által rájuk kényszerítendő környezetvédelmi normák elkerülésére tervbe vehetik tevékenységük áthelyezését.

A "szén-kibúvók" a klímaváltozás ellen tervezett intézkedések gyenge láncszemét képezik. A Carnegie Institution kutatói úgy gondolják, hogy csak kompromisszumos megoldás lehetséges: "A gazdag országok fogyasztóinak magukra kell vállalniuk ezeknek a kibocsátásoknak egy részét" - javasolják. Más szóval el kellene velük fogadtatni azt, hogy miután munkahelyeik más országba kerültek, ezután ráadásul többet kell majd fizetniük azokért a termékekért is, amelyeknek alacsonyabb ára sok esetben a globalizáció egyedüli előnyét jelentette számukra. Ez nem lesz könnyű - mutatott rá a párizsi lap.