"A kormány célja, hogy a megbántottak ne találjanak egymásra"

Az elmúlt évek magyar belpolitikájának és a nemzetközi példák mutatta irányoknak egyik legfőbb tanulsága, hogy csak akkor lehet érdem reformsorozatot végigvinni, ha a hatalmon lévők képesek a társadalom vesztesei mellett nyerteseket is felmutatni. Azaz nem csak elvesznek a szerzett előjogokból, hanem máshol adnak. Így lehet érni, hogy ne „érjenek össze” a társadalmi konfliktusok, és ne alakuljon át a folyamat egy általános elégedetlenségi hullámmá.

Létező eszköz, ha a hatalmon lévők megpróbálják elérni a politikai kommunikáció segítségével, hogy a tiltakozók követelését, vagy magukat a tiltakozókat hiteltelenítsék. Ilyen például a korhatár alattiak nyugdíjazásának kérdése, amikor igazságtalannak nevezik azt, ha valaki fiatalon nyugdíjassá válik, ezzel legalább a kormánypárti szavazókat arról próbálják meggyőzni, hogy nem történik más, mint egy korábbi tévedésnek a megszüntetése. A másik eszköz, hogy elhitessék az egyes emberrel, hogy a változások őt nem érintik, illetve annak csak a pozitív hatásai.

Probléma akkor lehet ezen technikák alkalmazásából, ha olyan területeken is beavatkozik a kormány, ahol sokaknak lesz személyes élménye (akár ismerősökön, családtagokon keresztül) a változások negatív hatásairól. Ebben az esetben erősödhet a szimpátia más tiltakozó társadalmi csoportokkal, és egy ilyen helyzet szervezetileg is összekapcsolódó megmozdulásokat eredményezhet.

Jelenleg három területen kézzelfogható a feszültség a kormányzat és az érdekképviseleti szervek között. Az egyik, és ennek van a legnagyobb médiája is, a rendvédelmi szakszervezetek konfliktusa a kormánnyal, a korhatár alatti nyugdíjak megvonása miatt. Ebben a kérdésben láthatólag saját maga számára kötötte meg a tárgyalási mozgásteret a kormány, amikor a konvergencia programban egyértelműen vállalta, hogy megszünteti a rövid szolgálati idővel való nyugdíjba vonulás lehetőségét.

Ebből, a nemzetközi pénzpiacok és az Európai Unió számára tett ígéretből nehéz úgy visszavonulni, hogy ne az egész konvergencia program hitelessége kerüljön veszélybe. Ugyanakkor a merev keretek miatt nehéz volt olyan tárgyalási taktikát felépíteni, amelynek a végén a szakszervezetek úgy érezhették volna, hogy sikerült valamit az asztal mellett, békés keretek között elérni. A kormányzat azzal is nehezítette pozícióit, hogy nem volt képes egy csatornában tartani a kommunikációt, hiszen ellentétes tartalmú üzenetekkel lehetetlenítette el a megegyezés lehetőségét.

A tárgyalások lezárulását követően lényegében két kérdés maradt nyitva, amelyek szoros összefüggésben vannak egymással. Az egyik az, hogy mennyiben marad békés keretek között a rendvédelmi dolgozók elégedetlenségének kifejezése, a másik kérdés, hogy kell e a kormányon belül felelőst találni a végül megegyezés nélkül lezajlott tárgyalásokért. Amennyiben a társadalom szimpátiáját megszerzik a szakszervezetek, vagy kezelhetetlen utcai akciók lesznek, akkor a kormány vezetésének a helyzet politikai kezelésére egy kézenfekvő esélye lesz, ha személyi konzekvenciák levonásával próbálja majd levezetni a feszültséget. Ennek megalapozását mutatja, hogy a hétvégén a miniszterelnök kijelentette, hogy a tárgyalások eredményes lezárását egyértelműen a belügyminisztertől várja.

A korábban említettnél kisebb egyelőre a konfliktus, de láthatólag folyamatosan növekszik az ellenállás az oktatásügy átszervezése miatt. Ugyanakkor tény, hogy e területen még az átalakítások tervezése csak nagyon kezdeti fázisban van, mégis utcai demonstrációkat „ért el” a kormányzat.

Az oktatásügyi államtitkár többszörösen nehéz helyzetben van: meg kell felelni a kormányzati pénzügyi elvárásoknak, konfliktusa van a legnagyobb kormánypárt frakciójával, valamint a világos mozgástér hiánya miatt láthatólag nem tárgyalóképes az érdekképviseletekkel. Ennél a szituációnál még az is világosabb és kezelhetőbb lenne, ha volna egy egyértelmű politikai mandátum az oktatási rendszer átalakítására, amelyet végre kellene hajtani, akár társadalmi konfliktusok árán is, ennek hiányában a konfliktusok terjedése prognosztizálható.

Az egészségügy tekintetében egyelőre azért van ideig óráig nyugalmasabb helyzetben a kormányzat, mert az érdekképviseleti oldal jelentősen megosztott, a saját érdekei mentén szabdalt. Ilyen szempontból nehéz egységes platformot teremteni a gyógyszerészek, háziorvosok, rezidensek, ápolók, kórházi orvosok, valamint az egészségügyi intézmények vezetői között. Persze nagy kérdés, hogy a kormány politikai eszközökkel meddig képes elnyomni az elégedetlenséget, és megakadályozni, hogy szervezeti keretet öltsön a tiltakozás.

Ebben a kérdésben két komoly mérföldkő látszik. Az egyik, hogy a dolgozókat képviselő szakszervezetek képesek lesznek e együtt fellépni, illetve az intézményeket fenntartók önkormányzati vezetők (jelentős részben kormánypártiak), mikor engedik, hogy költségvetési források szerzése érdekében fellépjenek a szakmai szervezetek a kormányzattal szemben. Jelenleg ugyanis az intézményeket képviselő érdekképviseletek képviselőinek jelentős része olyan intézmények első számú vezetői, akiknek a tulajdonosa politikai értelemben a Fidesz. Ugyanakkor a pénzhiány felülírhatja a kormánypárti polgármestereknél azt az elvárást, hogy fogják vissza a „sajátjaikat”.

Láthatólag a kormánypártok még mindig annak a bűvöletében vannak, hogy a parlamenti többségük segítségével bármikor, bármilyen szintű jogszabály módosítására képesek. Ebből következően a  negatív hatású lépéseket is úgy akarják végigvinni, hogy nem törekednek kompromisszumra, vagy akár a megegyezés látszatára sem az érdekképviseletekkel.

Az is látszik, hogy a Fidesz azt a taktikát választotta, hogy gyorsan igyekszik „túllenni” a kényes kérdéseken, mert így nem ad időt a probléma elmélyülésére. A taktikának még egy fő eleme van, hogy az egyes „megbántott” társadalmi erők időben semmiképpen se találhassanak egymásra, és ne tudjanak közösen komoly ellenállást kifejteni. A terv sikeres is lehet, de ehhez precíz végrehajtásra lenne szükség, amely a kormányzati szereplők részéről is komoly fegyelmet igényelne.

Ezzel szemben inkább az látszik, hogy egyre inkább elnyúlnak a konfliktusok. Erre jó példa a rendvédelmi dolgozók ügye, ahol az kiindulópont az volt, hogy igazából nem sikerült lezárni az idei bérek kérdését sem, amelyre ráépült a konvergencia programban meghirdetett terv, a szolgálati nyugdíjak eltörlésére. A következő elem, amely tovább élezte a helyzetet az volt, hogy váratlanul alkotmánymódosítást nyújtott be a Fidesz néhány képviselője, amelyből jogilag az látható, hogy akár minden korhatár alatti nyugdíjast érinthetnek a változások. A folyamatnak a végrehajtás szempontjából záró eleme még hátra van, amikor is módosítják az alkotmány módosításából következő törvényeket. Ebből látszik, hogy a kérdés még hónapokon keresztül napirenden lesz, és olyan eshetőségeket is kinyitott a kormány, amelyek további széles társadalmi rétegek (például korhatár alatti rokkantnyugdíjasok, bányász-, művésznyugdíjat kapók, özvegyi nyugdíjasok) számára jelentheti a korábban megszerzett jogaik elvételét.

A másik végrehajtási hiba, hogy nem szervezett keretek között igyekeznek pacifikálni az érdekképviseleteket, hanem a tárgyalóasztal helyett az utcára kényszerítik őket. Az Országos Érdekegyeztető Tanács, és a különböző egyeztetési fórumok megszüntetése azért politikai hiba, mert csökkentik a szakszervezetek kompromisszumkészségét, és nehezítik a kölcsönös engedmények útján való közvetlen megállapodásokat.