Fosztogatások, félelem, feljelentések: ilyen az élet az orosz megszállás alatt

A harkivi régió hat hónapos orosz megszállása idején az ukrán civileknek kínzásokat kellett elviselniük, szemtanúi voltak szomszédaik feljelentésének, és nyomás alá kerültek, hogy együttműködjenek az orosz megszállókkal. Az ukrán csapatoknak szeptemberben sikerült visszafoglalniuk a régiót. A Deutsche Wellének pedig két helyi lakos mesélt az elmúlt több mint fél év borzalmairól.

Marina kilenc napot töltött orosz fogságban

Balaklija városát a háború kitörése után gyorsan elfoglalták az oroszok. Sok helybéli üdvözölte az oroszokat, és sok volt a feljelentés is: a kollaboránsok leadták a drótot az ukránbarát állampolgárokról és azokról, akik Ukrajnáért harcoltak Donbaszban. Olyan volt a hangulat, mint az 1930-as években – emlékezik vissza Marina. Hozzátette, hogy 

– idézte fel Marina.

Amikor júliusban az orosz megszállás elviselhetetlenné vált, Marina a férjével együtt úgy döntött, hogy Oroszországon keresztül menekülnek el, tervezett távozásukról néhány ismerősüket értesítettek. Nem sokkal később azután egy hat-hét fős, maszkos, gépkarabéllyal felszerelt csoport jelent meg a házuknál, akik házkutatást tartottak, elvették értéktárgyaikat, köztük laptopjaikat, telefonjaikat és dokumentumaikat, majd bevittek őket a rendőrségre, és külön cellákba zárták őket.

Marina kétszer két méteres cellájába összesen nyolc főt zsúfoltak be, köztük egy 70 éves asszonyt. A matracaik bűzlöttek, csak egy mosdó és egy vécé állt rendelkezésükre. Sem lámpa, sem óra nem volt a cellában. Az úgynevezett Luhanszki Népköztársaság katonái őrizték őket. Naponta háromszor étkezhettek: a menün krumplipüré szerepelt konzervhússal. Marina felidézte, hogy egyik este egy idős hölgy szívproblémákra panaszkodott, az őrök azonban nem reagáltak a kopogtatásukra, ezért csak másnap reggel tudták kihívni a mentőt.

– folytatta Marina. A nők arról számoltak be, hogy áramütésekkel kínozták őket, és vetkőzésre kényszerítették őket azzal az indokkal, hogy megnézzék, van-e rajtuk tetoválás. A férfiakkal még rosszabbul bántak. Marina férje elmondta, hogy a kihallgatásokról úgy kellett kivinni őket, mert az ütlegelés miatt lábra sem tudtak állni. A férfiak részére kialakított cella még kisebb volt, mint a nőké, világítás és működő vécé nélkül. Naponta egy-két alkalommal zsákokkal a fejükön vezették őket a mosdóba, és egy nap mindössze kétszer kaptak enni.

Marinát a hetedik napon hallgatták ki, amikor két maszkos férfi pszichológiai nyomást gyakorolt rá. Többek között az ukrán hadseregről alkotott véleményéről kérdezték, de

Térdre kényszerítették, és kicsavarták a karját. Megkérdezték azt is, hogy ki dolgozik a családjából az ukrán hadseregnek. Sokat kérdezték a munkájáról és a fizetéséről, és azzal vádolták, hogy ukránbarát tanár. Marina több mint 15 évig dolgozott pedagógusként, és gyermekszínjátszó csoportot is vezetett.

Két nappal később aztán váratlanul szabadul engedték őket, sőt, minden értéküket visszakapták. Mint kiderült, a nővére arannyal vásárolta meg a szabadságukat. Hozzátette, hogy nem tudja, letartóztatásuknak köze volt-e ahhoz, hogy az orosz megszállás alatt nem volt hajlandó a kulturális központban dolgozni. Otthon féltek hangosan beszélni, attól tartva, hogy lehallgatják őket, és attól is rettegtek, hogy Oroszországon keresztül meneküljenek. Két héttel a szabadulásuk után azonban mégis útnak indultak, ezúttal anélkül, hogy szóltak volna bárkinek róla.

– nyilatkozta a nő.

Csernobili hangulat jellemzi a harkivi régiót az orosz pusztítás után

Az oroszok támadásakor Balaklija lakosai túlságosan féltek elhagyni az otthonukat, mert nem tudták, mire számíthatnak – meséli Ljudmila. Az utcán az emberek féltek véleményt nyilvánítani. A városban maradók többsége nyugdíjas vagy munkanélküli volt. A háború kezdetén Ljudmila a 18 éves lányával és férjével együtt a barátaiknál húzták meg magukat, féltek elmenekülni a városból, mivel a Harkivba vezető út össztűz alá került. A felszabadulást követően Ljudmila meglepődött az elhagyatott házak láttán, és Csernobilhoz hasonlította a látványt: a város szinte kihalt volt, mindenütt betört ablakokat lehetett látni. 

– idézte fel. Az orosz nyugdíj iránti kérelmeket főleg azok az emberek nyújtották be, akik bizalmat szavaztak az Orosz Föderációnak, valamint azok az idősek, akik postán kapták a nyugdíjukat, és nem volt más választásuk. Az orosz nyugdíjakat azonban nem fizették ki. Augusztusban kaptak egy egyszeri, 10 ezer rubelt (nagyjából 70 ezer forintnyi összeget) a fogyatékkal élők és a nyugdíjasok. Ljudmila elmondta, hogy csak az ukrán hrivnya van forgalomban, és még az orosz katonák is ezzel a valutával fizettek.

A gyógyszerhiány volt az egyik fő oka annak, hogy Ljudmila családjával Zaporizzsjába menekült, ugyanis olyan hormongyógyszerre volt szüksége, amely nem volt elérhető a közelben. Most visszatérnének Balaklijába, de aggódnak amiatt, hogy az oroszok ismét támadást indíthatnak.