Budapest visszakerült a világ biztonságpolitikai térképére
Boros Tamás igazgató és Szemerkényi Réka biztonságpolitikai főtanácsadó, volt washingtoni nagykövet úgy hozták össze a NATO égisze alatt tartott, neves nyugati résztvevőkkel, előadókkal a tanácskozást, hogy nem volt tapasztalható az ilyen rendezvényeken gyakori, és némelykor nyomasztó hatású, túlzott ukrán jelenlét.
Ukrajna kapcsán kitapintható volt az óvatos fogalmazás, ami mögött bizonytalanság rejtőzhetett. Lech Walesa, Lengyelország első szabadon választott elnöke üzenetében az Európát fenyegető veszélyekre hívta fel a figyelmet.
Kerülgették a forró kását, Ukrajna NATO-tagságát. Felvetődött a „féltagság” kérdése is.
Hogy ez pontosan mit jelent, nem határozták meg, de a véleménynyilvánítók többsége elvetette már a puszta gondolatot is.
Sok szó esett a támogatásról, annak mértékéről, amelyet a többség nem tartott elégségesnek. Jelezték a hozzászólók az ígéretek késedelmes teljesítésének kockázatát is. Az ukrán–orosz háborúról a párhuzamos („kis”) panelek egyikén, az európai védelmi ipar előtt álló kihívásokról, egyben lehetőségekről szóló témakörben elhangzott:
az alapprobléma a nemzetek önzése.
Egyfelől Európa túlságosan az USA-ra támaszkodik (aminek a veszélyére évtizedekkel ezelőtt az akkori amerikai elnök, Dwight D. Eisenhower hívta fel a figyelmet), másfelől szükségtelen versenyhelyzetekbe bonyolódik, párhuzamos fejlesztésekkel, mint amilyenek például a vadászgépprogramok.
Ukrajnát nem hagyják cserben
Különféle vélemények hangzottak el a plenáris ülésen, a közös nevező meglehetősen általánosító volt: a hozzászólók biztosították a hallgatóságot, hogy szervezetük, országuk megingathatatlanul támogatja Ukrajnát. Hozzájuk tartozott a konzervatív Heritage Alapítványhoz közel álló James Carafano professzor, neves amerikai nemzetbiztonsági és külpolitikai szakértő is, aki önmagát „radikális optimistaként” jellemezte. Emellé a realista jelző is odafér, mert mint a történelmi tapasztalatokat elemezve rámutatott:
az (ukrán–orosz) háború ott ér véget, ahol az adott pillanatban a csapatok állnak.
Hozzátette: bármelyik oldalé is lesz a Fehér Ház 2024 novembere után, Ukrajnát nem hagyják cserben. Ám a kérdésre, vajon Ukrajna 2030-ban NATO-tag lehet-e, nem adott egyértelmű választ.
Nem bíznak az ukrán győzelemben
A panelbeszélgetések résztvevői nagy részben adósak maradtak a „hogyan” és a „miért” részletes kifejtésével, vagy ez a diplomáciaipanel-építkezés homályába veszett. A bizonytalanság testet öltött, amikor az egyik baltikumi vezető megszavaztatta a résztvevő, több mint százfős szakmai közönséget, köztük számos EU-tagállam biztonságpolitikai, energiabiztonsági szervezete, NATO-intézmények képviselőit: bíznak-e benne, hogy Oroszországot le lehet-e győzni? Csak a jelenlévők kezének egy kisebbik hányada emelkedett a levegőbe, azt jelezve, hogy az illető úgy véli, Moszkva vesztesként kerül ki a harcokból.
Vladimir Socor, a washingtoni Jamestown Alapítvány vezető Kelet-Európa-szakértője meglehetősen óvatosan, ugyanakkor nem túlzottan pozitívan nyilatkozott a húsz NATO-tagállam Ukrajna-elkötelezettségéről, amit „vigaszdíjnak” minősített. Ezt a NATO-dokumentumot „Ukrajna Compactnak”, Ukrajna-összefoglalónak nevezték az idei júliusi washingtoni NATO-csúcs résztvevői. A kíméletlen kritikus hírében álló, kettős, amerikai-román állampolgár Socor jelezte (bírálat érződött ki a hangjából), hogy
csökkent a tagállamok egy részének támogatáselkötelezettsége, amit az is jelez, hogy a dokumentum viszonylag rövid távra, 2024-től 2025-ig szól – és nincsenek benne garanciák, elkötelezettségek sem.
Csatlakozott Socorhoz Ashley L. Rhoades, a washingtoni think-tank, a RAND védelempolitikai elemzője is. Szerinte a washingtoni NATO-konferencia utózöngéjeként nem Ukrajna NATO-tagságáról, hanem győzelméről kellene beszélni. Azt fejtette ki, hogy a kulcs: a 32 NATO-tagállam egysége. Ha ez adott, akkor Oroszország legyőzhető – summázta.
Az új amerikai nagykövet?
Még egy figyelemre méltó elem: a budapesti eszmecserét a plénumon levetített videóüzenetben üdvözölte Philip T. Reeker vezető amerikai diplomata, akit jó néhányan máris jövendőbeli budapesti amerikai nagykövetjelöltként emlegetnek. Ugyanis személye, munkássága elfogadhatónak tűnik, akár Donald Trump, akár Kamala Harris veszi át a Fehér Házat 2024 novemberében.
Reeker két ízben is szolgált profi diplomataként Magyarországon, és személyes kötődése is van:
a nagyapja Budapesten született. Hatalmas diplomáciai és katonai tapasztalatot szerzett az 59 éves hivatásos külügyér-biztonságpolitikai szakértő, aki Donald Trump és Joe Biden elnöksége éveiben az európai és eurázsiai ügyekért felelős megbízott államtitkári (Assistant Secretary of State) poszton működött.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.