Az elmúlt évtized devizaválságai

A pénzügyi válság Mexikót 1994 decemberében érte el. A külföldi befektetők a hitel-visszafizetések befagyasztásától, illetve az infláció elszabadulásától való félelmükben felszámolták befektetéseiket. Ma már nehezen határozható meg, hogy az indoklásul felsorakoztatott jelenségek nem éppen a pániknak köszönhetően következtek-e be, leginkább az a valószínű, hogy a folyamat önbeteljesítő jóslatként funkcionált.

A pánikot megelőző másfél évben az ország fizetési mérlegének hiánya számottevően megnövekedett: annak GDP-hez mért aránya 1993-ban 6,8, egy évvel később pedig már közel 8 százalékos volt. Éppen ezért 1994 közepén sokan tényként számoltak a pezó leértékelésével, illetve a monetáris és fiskális politika szigorításával. Jóllehet ez nem következett be, a mexikói válság - ellentétben a többi latin-amerikai országban tapasztaltakkal - elsősorban nem a túlköltekező költségvetési politika eredménye volt.

A pánik évében több váratlan sokk érte a gazdaságot - többek között a Fed többszöri és jelentős kamatemelése -, amire a gazdaságpolitika sokszor csak megkésve és nem megfelelően reagált. A Colosio elnökjelölt elleni márciusi merényletet követően a pezó 10 százalékkal leértékelődött és a hosszú ideje fenntartott árfolyamsáv gyenge oldalára szorult. A kamatszint átlagosan 7 százalékponttal emelkedett. A magas hozamok és a láthatóan alulértékelt deviza ellenére a külföldi befektetők a tőkekivonás folytatása mellett döntöttek. A kormányzat az árfolyamrendszer fenntartásával és a további kamatnövekedés megakadályozásával válaszolt. Ez utóbbi érdekében növelték a belföldi hitelezést, a lejáró pezóadósságot pedig dolláralapúvá tették. Végső soron a kormányzat elvesztette likviditását, és ezzel sebezhetővé vált. A gazdaságpolitika a bankszektor védelme érdekében továbbra is ragaszkodott a monetáris lazításhoz, illetve - átmenetileg - az árfolyamrendszer fenntartásához.

A deviza elkerülhetetlen leértékelődését követően november végén, december elején a kormány továbbra is hitelképes maradt, azonban a korábbinál magasabb kamatszint ellenében jutott csak új forrásokhoz. Az egyre krónikusabbá váló likviditáshiányt észlelve azonban a befektetők - félve a további törlesztések elmaradásától - kötvényeik értékesítése mellett döntöttek, ami végül pánikszerű eladásokhoz vezetett. Az USA és az IMF egy 52 milliárd dolláros támogatással igyekezett segíteni az ország talpra állását.

Az angol font és az olasz líra elleni 1992-es támadást legtöbbször Soros György spekulatív pozícióival kötik össze. A két deviza leértékelődésére jelentős összegekkel fogadtak, végül azok kilépni kényszerültek az ERM-ből A baj azonban nem lett volna ekkora, ha a font és a líra leértékelődését a gazdasági fundamentumok nem indokolták volna.

Mindkét deviza a márkához kötve, szűk sávban mozgott az egységes árfolyamrendszerbe lépése óta. Az árfolyam-mechanizmuson belül fellépő feszültség első jelei már Németország 1989-es újraegyesítésekor jelentkeztek. A részt vevő államok inflációs rátái jelentős eltéréseket mutattak egymástól, a különbség pedig folyamatosan növekedett. A német vezetés a folyamat megfékezése érdekében a márka felértékelését tartotta volna szükségesnek. Két évvel később a tagállamok vezetői Maastrichtban ültek össze a római szerződések felülvizsgálata végett, ahol meghatározták a monetáris unió felé vezető út forgatókönyvét is. Néhány tagállamban azonban olyan mérvű recessziós nyomás keletkezett, hogy az árfolyamrendszer hosszú távú fenntartása melletti kiállás a továbbiakban nem tűnt hitelesnek a befektetők szemében.

A líra augusztus 28-án lépett ki az ERM-ből, a spekuláció szeptember közepén fordult a font ellen: a Bank of England először 10-ről 12 százalékosra emelte a hitelkamat alsó határát. Később további 3 százalékpontos emelést jelentett be, ami azonban már nem lépett hatályba.

A gazdaság gyenge fundamentális állapota indította többek között Soros Györgyöt is arra, hogy közel 15 milliárd dollár értékben adjon el rövidre az angol devizából. Mint arról később Soros beszámolt, alapvetően két érv győzte meg arról, hogy jó üzletnek bizonyul majd a font ellenében történő spekuláció. Először is, ezzel a lépésével a Bundesbank mellett fogadott, amely nyíltan támogatta a font és a líra leértékelését, miközben védte a frankot egy hasonló változástól. Másrészt a brit recesszió tarthatatlanná tette a John Major által támogatott 2,95 márkás fontárfolyamot. (LGA)