Biztosra mentek a vevők

Köztudomású, hogy az egyes alkotók, valamint egy-egy életmű azonos időszakában készült alkotások párhuzamba állítása és főként értékük pontos felbecslése kényes feladat - még egy komoly tapasztalatokkal rendelkező szakember számára is. Az utóbbi hónapok budapesti árverései mindenesetre segítettek a tisztánlátásban, legalábbis ami a piac felső szegmensét illeti. A két vezető galéria tavaszi árverésének eredménye (VG, 2003. április 14., 20. o.) a legtöbb esetben összecsengett. Jellemző, hogy az általánosan népszerű alkotók és alkotások nagyjából azonos leütési áron találtak gazdára, míg a kiváló mesterek ugyancsak remek kvalitásokkal rendelkező, de nem éppen jellegzetes munkái sok esetben vevő nélkül maradtak.

A téli árverésekhez hasonlóan a tavaszi aukciók anyagai is több, kvalitásban, technikában, méretben összevethető alkotást tartalmaztak. Ezen alkotások leggyakrabban azonos vagy közel azonos összegekért cseréltek gazdát, ami a budapesti műkincspiac kiegyensúlyozottságáról árulkodik. A kereslet a XX. századi klasszikus festészeti anyag iránt volt a legjelentősebb, de a korábban háttérbe szorult XIX. századi piktúra keresettsége is feljövőben van. Utóbbi jelenség oka valószínűleg az ország közelgő európai uniós csatlakozásával, az osztrák vagy német eredetű műkincsek majdani szabadabb áramoltatásával és a Nyugaton történő könnyebb értékesítéssel magyarázható.

A klasszikus XX. századi anyagban hajszálpontosan azonos eredményt értek el például Aba-Novák Vilmos 30-as évekre datálható vásári jelenetei, Tihanyi Lajos két 1912-13-as tusrajza, vagy Perlmutter Izsák tájképei is. Eltérések leginkább ott voltak tetten érhetők, ahol komolyabb kvalitásbeli különbségek mutatkoztak, mint például Czóbel Béla virágcsendéleteinél, vagy Rippl-Rónai pasztellportréi esetében: ezek közül az olcsóbban leütött darabnál hiányzott a szignatúra.

Sokkal nagyobb bizonytalanság, tanácstalanság tapasztalható nagymestereink szokatlan, vagy témáját tekintve ritkábban felbukkanó alkotásaival kapcsolatban. Így történhetett meg az, hogy Szőnyi István két, a 20-as évekre datálható tájba helyezett alakos kompozíciója közül - melyeket a Patkó Károly vagy Aba-Novák hasonló témájú alkotásainál némiképp oldottabb felfogásban festett meg a mester - egyik sem kelt el, miközben Szőnyi már jól ismert 30-as évekre datálható zebegényi munkái rendre magas összegekért cseréltek gazdát. Nem lelt vevőre Ferenczy Károly korai, szentendrei időszakára keltezhető Virágzó fája sem, melynek kvalitását mi sem bizonyította jobban, mint hogy a Magyar Nemzeti Galéria az árverés előtt levédte a képet. Ugyanígy járt Ziffer Sándor egy korai, Franciaországban készült festménye is, annak ellenére, hogy az a köztudomásúan jelentős fauve-os kapcsolatokkal rendelkező mester század eleji francia utazásainak egyikére datálható, és így komoly művészettörténeti unikumnak számít.