Kétszáz komoly gyűjtő áll csatasorban

Általános tévhit, hogy Magyarországon nem népszerűek a grafikák, kezdi a helyzet ismertetését Marsó Diana. Ennek egyik fő oka, hogy Magyarországon körülbelül harminc éve indult be a műkereskedelem, s azóta sulykolják a vevőkbe, hogy csak az az alkotás lehet jó és időtálló befektetés, amelyik olajfestékkel készült. Pedig a grafika piaca dinamikusan fejlődik, s ahogy más műtárgyak esetében, úgy ebben a kategóriában is hatalmas áremelkedés történt az elmúlt években: általában véve megháromszorozódott a grafikák ára. Az a darab, amelyet pár éve még 18-24 ezer forintról indítottunk el, annak ma már 70 ezer forint a kikiáltási ára. Persze ez az összeg is eltörpül még egy gyengébb vagy középkategóriás festmény árához képest is, és ennek számtalan oka van. Az egyik legfontosabb, hogy egészen másfajta befogadási attitűdöt kíván egy grafika, mint egy kép. Ez egy sokkal intimebb műfaj; ahhoz, hogy az alkotás hasson, legalább 60-80 centiméterre meg kell közelíteni, szépsége pedig inkább a részletekben rejlik, míg egy festmény sokszor már méretével vagy monumentalitásával meggyőzi a vásárlót.

Kétségtelen az is, hogy a grafikára szakosodott gyűjtők száma jóval kisebb, mint a festményeké: körülbelül kétszáz főre tehető. Ebből kifolyólag lassabban kúsznak fel az árak, hiszen a kevés vevő kisebb piacot jelent. Ha korszakok tükrében nézzük a piacot, akkor egyértelműen a 20. század első felében készült alkotások a leginkább keresettek. Ezen belül is azon alkotók munkái fogynak, akik egyaránt nagy festői és grafikai életművel rendelkeznek, mint például Uitz Béla, Aba-Novák Vilmos vagy Patkó Károly. Ugyanakkor a vásárlók sokszor nem tesznek különbséget a művész saját kezű munkái, illetve a ,,közreműködővel" született alkotások között. Az árazásnál és a leírásokban ugyan megpróbáljuk ezt jelezni, de tekintve az alacsony induló árakat, 3-5 ezer forintos különbség nem tűnik fel a vevőknek. Ebből kifolyólag körülbelül egy áron kel el egy Vaszary-nyomat akkor is, ha a saját kezével csinálta, és akkor is, ha Prihoda István keze nyomát viseli. Marsó Diana mindenképpen bízik abban, hogy bővülni fog a grafikát szerető közönség köre és a grafikának mint műfajnak a megbecsültsége - bár ezen célokért nem a műkereskedők, hanem a közgyűjtemények, illetve az általuk szervezett kiállítások tudnak a legtöbbet tenni. (VG)