Vízben hagynak a biztosítók?

Az elmúlt évi rekord-kárkifizetés után – a piacvezető Aegon a 2009. évinél háromszor nagyobb összeget, 7 milliárd forintot meghaladó összeget fizetett ki lakás- és egyéb ingatlanoknál csak meteorológiai eredetű károkra – a 2011. év is súlyos természeti csapásokkal, számottevő árvízzel és annál sokkal súlyosabb belvízproblémákkal kezdődött. Valamint azzal a felismeréssel, hogy a nemzetközi gyakorlatban a biztosítók kizárják a belvízkockázatot. Miután az elmúlt hetek szép számmal szolgáltattak sajtópolémiát ezzel kapcsolatban, nem árt, ha igyekszünk rendet tenni abban a kérdésben, miért is alakult ez így ki.

A korábbi évek rendszeresen előforduló árvizei után ma már az ingatlantulajdonosok is tisztában vannak azzal, hogy a biztosítók a kockázatközösség elvén a többi biztosított érdekében nem engedhetnek be a fedezeti körbe olyan ingatlanokat, amelyeknél joggal feltételezhető, hogy áradás esetén víz alá kerülnek, károsodnak. Emiatt egyetlen biztosító sem vállalja az ártéren épült épületek biztosítását, legfeljebb – feltételekkel – ingóság, illetve egyéb károk (például egy tűzkár) esetén az ingatlan biztosítását. Hiszen a rendszeres károk révén növekedne a kártérítési összeg, s ez a biztosítási díjak növekedésével járna.

Az Aegon Biztosítónál nincs tiltólista, minden településen vállaljuk az árvízkockázatot – kivéve természetesen a hullám- és ártérre épített ingatlanok esetében. A 2010 októberében bevezetett új módozatunkban már azokon a területeken is vállalunk árvízkockázatot, ahol korábban csak árvíz nélküli szerződéseket kötöttünk.

Magyarország árvizeknek fokozottan kitett terület, és sajnos szinte mindenhol találunk olyan területeket is, ahol rendszeres „vendég” a belvíz. Ilyen esetekben – árvízi analógiára – a biztosító a többi ügyfél okán sem vállalhat be olyan veszélyt, amely „menetrendszerűen” bekövetkezik – biztosítást ugyanis nem „szokványos”, hanem váratlan helyzetekre köt az ember.

A másik dolog, amiről a belvízi probléma kapcsán beszélni kell az, hogy a problémák döntő része az emberi felelőtlenséggel magyarázható. Az építési hatóságoknak sokkal alaposabban kellene kivizsgálniuk, nehogy az építési engedélyeket belvíz által veszélyeztetett területekre adják ki, számos esetben emberi mulasztás az oka, hogy egy-egy ingatlan vagy műtárgy állja útját a víz természetes elfolyásának. Visszatérő gond, hogy a vízelvezető árkokat nem takarítják, vagy épp feltöltik a föld- és az ingatlantulajdonosok. A belvízi kockázatnak kitett területeken nagyobb figyelmet kellene fordítani az élővíz-gazdálkodásra és a megelőzésre már csak azért is, mert így a védekezés költségeinek a töredékéből a problémák megelőzhetők lennének. Bár piaci alapon sem az ingatlanokban, sem a mezőgazdasági területeken keletkezett belvízi károk nem biztosíthatók, ám egy állami kezdeményezésre létrejött megoldás – bár korlátokkal, de – működik az ilyen esetekre is. A lassan évtizedes múltra visszatekintő Wesselényi Miklós Ár- és Belvízvédelmi Alap népszerűsége ugyanakkor csekély, a biztosított ingatlanok száma nyolc- és kilencszáz között van.

Ennek csak egyik oka az, hogy a lehetséges ügyfelek egy része nem is tud a lehetőségről, vagy ha igen, akkor az alaphoz való csatlakozás díját sem tudja kifizetni. A másik – komolyabb – gond, hogy az alap csak és kizárólag az ár- és belvíz okozta károkra fizet, de csak limitáltan és csak állandó jelleggel, életvitelszerűen lakott lakóingatlanok esetében, de itt is csupán az épületben okozott károkat téríti meg. Az alap más kockázatok fedezetére nem vállalkozik, e téren tehát összességében a piaci biztosítók ajánlata komplettebb és – összességében – olcsóbb is – igaz, a már korábban említett kizárásokkal. Egy árterületen vagy belvíz által fokozottan veszélyeztetett területen lakó embernek egy piaci biztosítás és a Wesselényi Alap együttesen tudja megadni a biztonságot. „Visszatartó” érv az is, hogy az emberek a katasztrófák nyomán rendre azt hallják, a mindenkori állam segít a bajbajutottakon – akkor minek költsenek ők biztosításra, vagy épp a Wesselényi Alapra? Nem vitatva az állam felelősségét és a szolidaritás elvét, mely minden jóérzésű ember számára így kell legyen természetes, mégis e tekintetben előremutatónak tartanám, ha a segítség csak abban az esetben lenne nem visszatérítendő, ha az adott ingatlantulajdonos valamilyen formában – biztosítás, Wesselényi Alap – maga is gondoskodott értékei védelméről. Ellenkező esetben ugyanis a rendszer „potyautasait” a felelősséggel gondolkodó honfitársaink duplán is megfizetik. Hiszen ők a biztosító vagy a Wesselényi Alap felé fizetett díjakkal ugyan egyszer már megvásárolták a biztonságot, de az adóbefizetéseik révén még a felelőtleneket is kártalanítaniuk kell.