Vagyonhatás nélkül döcög a magyar gazdasági növekedés

A gazdasági defibrillátor szerepét leggyakrabban a magasabb reálbérekben és az általuk generált fogyasztási fellendülésben szokás „vizionálni”. A várakozás nem teljesen alaptalan, hiszen a munkaerőpiac az inflációs sokk alatt is feszes tudott maradni . Itthon a magas foglalkoztatottság és ezáltal szintén magas bérnövekedés pluszban elkölthető forintszázmilliárdokat jelentett a háztartásoknak az elmúlt bő egy évben, az infláció csökkenése mellett így a nettó keresetek reálértéken már megközelítették a 2022-ben látott értékeket – a választás előtti pénzszórást kivéve.

Mindezek ellenére a kiskereskedelemi forgalom a négy évvel korábbi, Covid előtti szinteken áll, és csupán néhány százalékponttal van az elmúlt két év energiaválságának mélypontjai felett.

A hazai döntéshozók által 2024-re várt növekedéshez szükséges konjunktúra-állórajt még látszólag várat magára, ám kérdés, hogy meddig, illetve hogy miért nincs nagyobb hatással a bérek gyors növekedése a vásárlási kedvre, hova folynak el az összegek.

A közgazdaság egyszerű szabályát követve meg is leljük a választ: az az elkölthető bevétel, amely nem kerül elköltésre, a megtakarításokat fogja gyarapítani.

Az inflációs környezet reálbér-defláción túlmutató, másik nagy hozadéka a hazai háztartások vagyonának reálértékén vett erodálása volt. Habár a magyar megtakarítások értéke folyamatosan nőtt az elmúlt években, a vásárlóerő 2023 elejére szintén a Covid előestéjén látott, több évvel korábbi mélypontra esett vissza.

Öröm az ürömben, hogy itt már megindult a regenerálódás: reálértéken a 2022 elején megfigyelt csúcstól számolt esés több mint harmadát ledolgozták már a magyar megtakarítások.

Úgy néz ki, a gazdasági növekedés szívatóval, de talán indul. A háztartások egyelőre a reálmegtakarításokat priorizálják, a hiányzó vagyonhatás megjelenésével azonban várhatóan a vásárlási kedv is élénkülni tud.

Jobb későn, mint soha…