Meddig tart a limonádé bankbiznisz?

A Nemzetközi Valutaalap szerint az összesített veszteségleírások világszerte megközelítik az 1000 milliárd dollárt, ennek oroszlánrésze az amerikai bankokra hárul majd. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az USA egész pénzintézeti szektorának összesített tőkeértéke 1200 milliárd dollár, akkor látszik, hogy lélegzetelállítóan nagy tételről van szó.

Itt nyomban fel kell tenni a kérdést: miért is vannak bankválságok? Vajon a hitelintézetek menedzserei tényleg annyira oktalanok, hogy a cégüket a tönk szélére juttató kockázatokba is belemennek? A válasz részint a helytelen könyvviteli rendszerekben, részint a morális hazardírozás hatásaiban keresendő, erre a jelenlegi szabályozási módszerek nem kínálnak gyógymódot.

A rossz könyvelési rendszer az IFRS (International Financial Reporting Standard), amelyet a nagyvállalatok ma világszerte használnak, és amelynek az a legnagyobb hibája, hogy alkalmatlan az eszközárak változásából eredő rendszerkockázatok követésére és mérséklésére. Ha az eszközök árai módosulnak, akkor azt a cégek csak negyedévenként tudják a mérlegeikben megjeleníteni, a hirtelen mozgások pedig rengéshullámokat indíthatnak el a globális pénzügyi rendszerben.

Ennek alternatívája az lehetne, ha a cégek egy előretekintő vizsgálatra is alkalmas könyvviteli rendszert használnának, mint amilyen az IFRS elterjesztése előtti német módszer volt. Ebben a hagyományos rendszerben az eszközöket a „legalacsonyabb ár elve” alapján tartották nyilván, ez azt jelentette, hogy az aktívák történelmi ellenértéke és az aktuális piaci ár közül mindig az alacsonyabbat kellett figyelembe venni a könyvelés során. Ez lehetővé tette a menedzsereknek, hogy hoszszú távú célokra összpontosítsanak, az eljárás ráadásul hatásos volt a ragály módjára terjedő válságok blokkolására, összességében pedig jól szolgálta a német pénzügyi stabilitás ügyét.

A jelenlegi pénzügyi krízisben három, a morális hazárdjáték következtében fellépő hatás játszik fontos szerepet. Az első az, hogy a menedzserek fizetése túlságosan függ a részvényárak rövid távú mozgásától. Mivel a befektetési bankok csak volatilis eszközárak és rövid távú teljesítménycélok mellett tudnak jelentős hozamokra szert tenni, ezért az általuk finanszírozott cégek menedzsereit is ilyen gyakorlatra ösztönzik.

Másodszor, a bankoknak a túlzott kockázatok vállalására vonatkozó hajlama azt a várakozásukat jelzi, hogy baj esetén a kormány megmenti őket. Ez volt a helyzet annak idején az amerikai takarékbanki válsággal, ennek során a kormány kifejezetten betétbiztosítási funkcióban lépett fel. Ilyen környezetben a hitelintézetek a befektetők elriasztása nélkül tudnak belevágni túlzottan kockázatos vállalkozásokba, mert a kormány adott esetben fellép mint végső hitelező. A „subprime” válságban ezek a mozzanatok implicit módon voltak jelen, mert a bankok arra játszottak: túl nagyok ahhoz, hogy a kormány veszni hagyja őket. Ezt a vélekedésüket látszik igazolni, hogy a Bank of England megmentette a Northern Rockot, a Fed pedig mentőövet dobott a Bear Stearnsnek.

A harmadik – és talán a legfontosabb – morális hazárdjáték tényező az információ aszimmetriája volt a bankok és a nekik hitelező intézmények, befektetők között. Értékpapírokat úgy hoztak létre, hogy azok fedezetét bonyolult – jó és rossz aktívákat egyaránt tartalmazó – biztosítékok alkották. Ezen értékpapírok valós kockázati szintje a hitelminősítő intézmények számára is alig volt meghatározható, ezért vettek befektetők túl drágán jelzáloggal fedezett értékpapírokat.

Ilyen formában semmi sem akadályozta a bankokat, hogy „limonádé” kötvényeket hozzanak forgalomba. Az eladó úgy tudta rontani a minőséget, hogy azt a vevő csak későn vette észre, mint amikor valakinek a használtan vett autója nyomban a vétel után tönkremegy. A gyenge minőségű termékeket egy ideig ugyanolyan áron értékesítik, mint a jó árukat, és csak egy idő után tűnnek el a piacról. A tőkepiacokon minderre még nagyobb a kísértés, mert az információs aszimmetria miatt a bankok gyorsan tudnak szert tenni tetemes profitokra. Ezt az eljárást a hitelintézetek ráadásul nyakatekert peres-kereseti jogi struktúrák kialakításával is alátámasztották, hogy követelést aligha lehessen velük szemben érvényesíteni. Mindez aláássa a kapitalista rendszer életképességét.

A probléma kezeléséhez szigorúbb banki szabályozásra van szükség, hogy szavatolni lehessen a követelések visszafizetését, és ennek részeként az értékpapírok minőségét. A pénzügyi termékeket átláthatóvá kell tenni, a mérlegen kívüli műveleteket korlátozni muszáj, mindenekelőtt azonban szükség lenne a tőkerátételes tranzakcióknál a nagyobb saját hányad kikötésére. A pénzügyi piacok új szabályainak a meghatározásához az IMF, a G7 vagy egy közös amerikai–európai testület lehetne a megfelelő fórum, ha egyszerre szeretnénk javítani a világgazdaság hatékonyságát és stabilitását. Az új szabályok egyoldalú felállítása a tökéletes recept lenne egy globális pénzügyi katasztrófához, mert a kormányok igyekeznének a saját bankszektoruk számára előnyös helyzetet teremteni, ezzel újratermelődne az elégtelen szabályozás, amely az ismert színvonalú, limonádé bankoláshoz vezetett.

A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org