Nem lehet elinflálni

Az elmúlt fél év kamatpolitikája tanulságos volt. Több szempontból is. Talán fordulatot is hoz. Több szempontból is. A történet régen kezdődött, egy messzi-messzi galaxisban. Magyarországon évek óta folyik a vita arról, milyen kamatpolitika lenne a helyes. Az egyik változat az infláció letörését helyezi a középpontba, és a másik is. Majdnem. Utóbbi kisebb-nagyobb engedményekkel – hol a költségvetés, hol a növekedés szempontjait előtérbe helyezve – tartaná hasznosnak a kamatpolitika alakítását. Időnként nyílt érvelést is hallunk arról, hogy a gyengébb árfolyam és az alacsonyabb kamat kombinációja jótékonyan hatna a gazdaságra. Persze körülbelül öt percig.

A legutóbbi választásokat követően is megpróbált a gazdaságpolitika azzal érvelni, hogy a költségvetési szigorítás mellett helyes lenne a lazább monetáris politika. A hozamok és az árfolyam akkor rövid idő alatt az egekbe szöktek, majd a kamatemelésekkel néhány hónap alatt sikerült stabilizálni a helyzetet, sőt, idővel kamatcsökkentésekre is sor került.

A múlt év közepén aztán újabb inflációs sokkot kaptunk. Mindenki kapott. Az Európai Központi Bank már 2007 első felében kétszer is kamatot emelt. Úgy gondolták, ők azért tesznek valamit annak érdekében, hogy megőrizzék az árstabilitás értékét. Az infláció ennek ellenére az idén már 3,5 százalék fölé kúszott. Mégis úgy gondolják, helyes volt szigorítani, az üzemanyag- és élelmiszeráraktól megtisztított maginfláció ugyanis a célul kitűzött 2 százalékon maradt.

A sorban a lengyel jegybank következett, majd a csehek. Ők is úgy vélték, jobb, ha a központi bank ellensúlyozza az inflációs nyomást, legalábbis amenynyire tudja.

Mi azon vitatkoztunk, a kómába zuhant gazdaság elegendő fékezőerőt biztosít-e ahhoz, hogy az infláció kordában maradjon. Úgy tűnt, igen. Nem volt olyan ismeret a birtokunkban, amelyre alapozva egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy az infláció ismét tartóssá válhat. Az élet azonban a maroknyi borúlátót igazolta. El kell azért mondani, hogy a tisztánlátást nehezítette a nemzetközi pénzügyi helyzet „fokozódása”, ami megzavarta a piaci folyamatok értelmezhetőségét.

A növekedés lassulásáról kiderült, hogy csak mérsékelten fogja vissza az inflációt, így idővel megjelentek az utóbbi gyorsulására utaló jelek. Érdekes módon a jegybanki hivatalos közlemény már januárban tartalmazta ugyan a szigorítás lehetőségét, a deviza- és állampapírpiac azonban csak azt követően vette komolyan e szavakat, hogy a monetáris tanács tagjai maguk is az inflációs cél, illetve az ennek eléréséhez szükséges szigorítás mellett álltak ki. Talán ezért is, az utóbbi hónapokban már minden alkalommal hangsúlyozzák az inflációs cél iránti elkötelezettségüket.

Akárhogy is, az „elinfláljuk” a költségvetési hiányt burkolt vagy nyílt politikája 2003 és 2006 után 2008-ban is megbukott, és talán előbb-utóbb széles körben is világossá válik, hogy az alacsony inflációnak, az árstabilitásnak nincs alternatívája. E felismerés a költségvetési politika számára lehet a legfájdalmasabb, az inflációt ugyanis eddig sem a piaci folyamatok generálták, hanem a felelőtlen állami költekezés miatti bevételi kényszer. A jelenlegi árakat az 1991. év végivel összehasonlítva például látható, hogy míg a piaci árazású termékek és szolgáltatások ellenértéke 16 év alatt a hatszorosára emelkedett, addig a hatóságilag szabályozott árak a tízszeresüket érték el. Helyesebb lenne tehát hatóságilag drágított termékek és szolgáltatások köréről beszélni.

Az „elinflálásban” ezúttal is az állampapír-piaci befektetők jelentették a korlátot, az állami túlköltekezést finanszírozók ugyanis körülbelül öt perc alatt felmérik, hogy a gyengébb árfolyam és a magasabb infláció kombinációjával meny-nyit veszítenek, amelyet természetesen a magasabb kamat formájában kamatostul kérnek vissza az államtól, azaz az adófizetőktől.

A szerző K&H Bank vezető közgazdásza