Az euró tíz éve

Azt a tíz évvel ezelőtti május elsejét, aki ott volt, aligha felejti el. Ez volt az EU-csúcstalálkozók történetének leghosszabb ebédje, amely a szokott időben kezdődött el, hogy aztán csak valamikor éjfél körül érjen véget... Tony Blair ugyanis addig nem akarta formálisan megnyitni az euró bevezetéséről döntő csúcstalálkozót, amíg nem határoztak az Európai Központi Bank elnöki székének várományosáról. Francia–holland–német elkeseredett párbaj volt ez, és azzal zárult, hogy a hollandok (és németek) jelöltje, Duisenberg kötelezettséget vállalt: félidőben lemond, és átengedi posztját a francia Trichet-nek.

A nyitány alátámasztani látszott a kétkedők véleményét, akik szerint az egész vállalkozás egy-két év alatt összeomlik: maga alá temeti a tagállamok közötti széthúzás, szétporlasztja a gazdasági alapok eltérő volta. Sokan már a pénz 2002. január elsejei bevezetésére is felfordulást ígértek. Valójában az átállás többnyire nem csupán simán ment, de egyfajta köznépi összekacsintás is kísérte. E sorok írója is szemtanúja volt annak, hogy Brüsszel utcáin 2001. szilveszter éjszakáján hosszú sorok várták az éjfélt, hogy lehívhassák az első euróbankókat.

Tény, a mézeshetek nem tartottak örökké, és akadt, ahol sose köszöntöttek be. Olasz földön, ahol nagy volt az átszámítási ugrás, sokan mindmáig nem tudtak megbarátkozni vele. Nem tett jót a tagadhatatlanul előforduló infláció sem. Különösen az osztrákokat fordította ez hamar szembe az euróval, pedig a nemzeti inflációs ráta az átállás időszakában is két százalék körül maradt, azaz matematikai lehetetlenség volt azt állítani, hogy az euró 20-25 százalékos drágulást hozott volna. Nemzetgazdasági szinten nem is, de olyan termékeknél, amelyeknek nincs nagy súlyuk a vásárlói kosárban, a fogyasztó viszont gyakran találkozik velük – legyen szó kenyérről vagy mozijegyről – már igen. És az emberek ez alapján ítéltek.

Sokakat az tett morózussá, hogy a közös pénzt közös keretek között tartani hivatott makrogazdasági játékszabályok nyűgként nehezedtek a közös gazdasági alaptól eltérő kormányokra. A túlzott költségvetési hiány rosszallást és idővel ellenlépéseket váltott ki Brüsszelben. Pedig igazából ilyenkor csupán azon józan közgazdasági megfontolás alapján könynyen belátható, szükséges lépések megtételét kérik számon, amelyeknek a végrehajtása EU-tagság nélkül is az érintett állam jól felfogott érdeke lenne.

S hogy mi „jót” hozott az euró a tíz év során? Születtek erre számítások, milliárdos nagyságrendű megtakarítást mutatva ki az átváltási árfolyamveszteség megszűntének köszönhetően, miközben az egyszerűbb elszámolás sok területen kimutathatóan növelte a határokon átívelő gazdasági, kereskedelmi együttműködést. Még beszédesebb a hozadék, ha az orosz vagy a brazil valuta összeomlására gondolunk, amelynek szele külön-külön biztos sok korábbi EU-tagvalutát komolyan megtépázott volna. Amit a portugál pezeta bizonyosan súlyos veszteségekkel élt volna meg, portugál euróként már sokkal könynyebben átvészelt. Akad persze, aki szerint éppen a magyar forint az ellenpélda: a gyenge gazdasági alap okán már régen pénzpiaci csapások áldozatává kellett volna válnia; ez mégsem következett be, pedig nem áll mögötte az euró. De vajon tényleg nem áll? Sokan mondják, hogy a forintot igazából azért sem nagyon bántották, mert a leendő eurótagság igenis – nála is – be van már kalkulálva.

Az új tagok közül 2009-től jó eséllyel immár a szlovákok is csatlakoznak a klubhoz, előrevetítve, hogy a forint idővel fokozatosan elmagányosodó szigetként élhet majd a környező eurók övezetében. Középtávon mindez aligha választás kérdése: amíg nem elegendő a felkészültség, nincs más mód. De hosszabb távon sem lehet cél ennek fenntartása. Még ha kezdetben sokba is kerül – gazdaságilag és politikailag egyaránt. Ki tudja, meddig tart a pénzpiacok türelme…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője