Az új elnök mozgástere az orosz gazdaságban

Energetikai bevételektől duzzadó államkassza, 500 milliárd dollár körüli valuta- és aranytartalék, évi 6-7 százalékos GDP-növekedés, káprázatos eredményeket produkáló hadiipar és fegyverexport, az orosz bankrendszert összeomlással fenyegető külföldi hiteltörlesztési kötelezettségek, élelmiszerár-robbanás, a lakossági jövedelmeket felemésztő infláció, korrupció a társadalom valamennyi szintjén – egyszóval a fiatal államfő meglehetősen bonyolult gazdasági örökséget kapott Vlagyimir Putyintól. Ezzel együtt a pályája kezdetétől számtalan cégalapításban és külföldiekkel kötött privatizációs ügyletek lebonyolításában részt vevő jogász „trónra lépését” hazájában, sőt többnyire külföldön is rokonszenvvel és bizakodással fogadják. Oroszországban Medvegyev ezt főleg annak köszönheti, hogy Vlagyimir Putyin afféle klónjának tekintik. A „posztszovjet” birodalmi ambíciók érvényesítése mellett a lakosság a gazdasági fellendülés folytatását várja tőle.

A világból pedig az új államfő neve mellé szinte kötelezően odabiggyesztett „liberális” jelző vált ki vérmes reményeket. Pedig Medvegyev eddigi tevékenységében nyomát sem találjuk a szabadelvűségnek. Megítélésében azonban döntő szerepe van annak, hogy a Borisz Jelcin 1999. végi távozásakor – a két főváros közötti két évszázados hatalmi vetélkedés legújabb fejezeteként – Moszkvát és egész Oroszországot megszálló „pétervári deszant” legtöbb tagjával ellentétben az új államfő nem az egykori szovjet politikai rendőrség állományában szocializálódott.

Ez elvben azt jelenthetné, hogy az orosz gazdasági élet szereplőinek mostantól már nem kell számolniuk Putyin és a környezetében lévő volt kágébések 2000 eleje óta folyamatos, kihívóan durva leszámolásaival. Már decembertől – amikor a Medvegyevet hatalomra segítő, Utódhadművelet néven emlegetett akciósorozat elkezdődött – visszafogta közismert agresszivitását az állami tulajdonú Rosznyefty élén álló Igor Szecsin, akinek családi és kágébés bajtársi köre a gazdasági szférában régóta ellenfele a Medvegyev vezette Gazpromnak és a földgázcég hatalmas, befolyásos holdudvarának. December óta ugyancsak háttérbe húzódott az orosz hadiipari komplexum parancsnoki hídján Szergej Ivanov, akit évekig Putyin egyik legvalószínűbb utódának tekintettek.

Medvegyev utóddá választása azonban aligha szab új irányt az orosz államkapitalizmusnak. Hiszen a Putyin-korszakkal korántsem ért véget az a sajátos gazdaság-, sőt történelemformáló folyamat, amelyet 2000-től a „rossz” és a „jó” oligarchák demonstratív szembeállítása jelzett. Ezt egyfelől Mihail Hodorkovszkijnak, a Jukosz egykori tulajdonosának a letartóztatása, elítélése és országnak-világnak időnként (a miheztartás végett) megmutatott munkatábori fogoly léte, másfelől a Kreml pénztárnokának szerepét Nagy-Britannia egyik leggazdagabb lakosa címével remekül összeegyeztető Roman Abramovics sorsa jelképezte.

Miután a „pétervári deszant” tagjai a hatalomgyakorlás trójai falovaként számukra kijelölt állami és magáncégek élére kerülvén megszerezték Hodorkovszkij, Berezovszkij, Guszinszkij és a többi „rossz” oligarcha főleg az energetikai szférában és a médiában szerzett vagyonát, megváltozott az orosz gazdasági élet meghatározó mozgatórugója, az oligarchákkal való viszony.

Vlagyimir Putyin nyolcéves uralmának második felében a Kremlnek már nemigen kellett foglalkozni a „rossz” oligarchákkal, mert azok vagy külföldre menekültek, vagy – különösen a vidéki városokban – börtönbe kerültek az adóhatóság és a Putyin-korszaknak a demokrácia felszámolására irányuló egyik első rendelete értelmében többé nem választható, hanem az államfő által kinevezett kormányzók közreműködésével.

A szabadlábon maradt oligarchák pedig egymással versengve igyekeztek bizonyítani az orosz politikai vezetés iránti lojalitásukat.

Az alumínium- és olajmilliárdos Viktor Vekszelberg a régi-új nemzeti ideológia jegyében egy látványos gesztussal, potom százmillió dollárért visszavásárolta Oroszországnak a cári család egykori tulajdonából külföldre síbolt Fabergé-tojásokat. De ennél fontosabb megbízatást teljesített, amikor – röviddel az ukrajnai „narancsos forradalom” után! – Viktor Juscsenko elnök nyaralójában, családias vasárnapi ebédek keretében diszkrét, ám annál sikeresebb tárgyalásokat folytatott az ukrán nehézipar több zászlóshajójának orosz kézre juttatásáról.

Hasonló PR-ízű jótékonysági akciói vannak Aliser Uszmanov üzbég származású acélmágnásnak, a Gazprominveszt vezérének. De a Kreml jóindulatát ő is politikai célokat szolgáló áldozatvállalással vásárolta meg: 11 milliárd dolláros vagyonából (vagy az orosz költségvetésből?) évek óta ő finanszírozza a moldovai–ukrán határ mentén húzódó, oroszok lakta, szeparatista Dnyeszter menti köztársaság működési költségeit. És lám, a független Koszovó kikiáltása után a Kreml most új birodalomépítő politikája jegyében – a Grúziához tartozó Abházia és Dél-Oszétia önállósulásával együtt – követeli a nemzetközi közösségtől a 4163 négyzetkilométeres régiónak, az illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelem egyik európai központjának a függetlenségét.

Vlagyimir Putyin második elnöki ciklusának utolsó hónapjaiban azonban új korszak kezdődött a Kremlnek az orosz gazdaságot meghatározó oligarchapolitikájában is, és ez hosszú időre behatárolja Dmitrij Medvegyev mozgásterét. Az orosz vezetés most azt követeli az idáig példamutatóan jó oligarcháknak tartott milliárdosoktól – köztük Vekszelbergtől és Uszmanovtól is –, hogy vagyonuk egy részét adják el a Gazpromnak. Miközben a Putyin–Medvegyev tandem még mindig a „vagyon” gyarapítására összpontosít, erősödik azoknak az orosz közgazdászoknak a hangja, akik hazájuk elmaradt modernizálását, a korszerű egészségügy, hadsereg, infrastruktúra megteremtését kérik számon rajtuk.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa