John McCain és az Egyesült Államok hanyatlása

A Public Interest című magazin hajdani szerkesztője, Irving Kristol – aki ennek az elvnek a kimunkálásánál bábáskodott – később azt írta, hogy annak idején nem az érdekelte, igaz-e a kitétel, hanem az, vajon hasznos-e. További évek elteltével elismerte, hogy megengedően viseltetett a költségvetési hiányokkal és más monetáris vagy fiskális problémákkal szemben.

Mint mondta, a cél az volt, hogy legyen egy új, konzervatív, republikánus többség, ezért a politikai eredménynek kellett prioritást adni, tekintet nélkül a kormány főkönyveiben meglévő hiányosságokra.

Ma világossá vált, hogy a republikánus elnökjelölt, John McCain – aki valamikor „gondatlanként” bírálta George W. Bush adócsökkentéseit, és nem szavazta meg azokat – ma szemlátomást maga is megszédült ettől a bájitaltól. A jelek szerint kész arra, hogy további adócsökkentéseket javasoljon, amelyek az amerikai szövetségi államháztartásnak mintegy 300 milliárd dolláros éves bevételkiesést okoznának, amivel szemben csak évi 3 milliárdos kiadáscsökkentést állítana be a költségvetés „kiegyensúlyozása” gyanánt.

A következményeket már jól ismerjük: McCain fiskális politikája várhatóan igazodik a republikánus párt által 1981 óta követett szabványhoz, amely abban állt, hogy a GDP-hez viszonyított bruttó szövetségi államadósság évente közel 2 százalékkal növekedett. Ezzel szemben egy tipikus demokrata párti kormányzat a második világháború óta évente átlag több mint egy százalékkal csökkentette a bruttó hazai termékhez viszonyított államadósságot. Az idei elnökválasztásnak valójában ez az egyik legnagyobb tétje.

Az a gazdaságpolitikai kurzus, amely figyelmen kívül hagyja az államadósság szintjét, egyenesen vezet a valuta összeomlásához, a gazdasági depresszióhoz és az inflációhoz – esetleg egy hiperinflációhoz. Bár az USA egyelőre nem tart itt, de rövid távon – például a következő két elnöki ciklus során – máris jelentkezhetnek a nagyarányú deficit és a gyors államadósság-növekedés súlyos következményei.

Ha növekszik az államadóságnak a GDP-hez viszonyított aránya, akkor – első lépcsőben – visszaszorulnak a beruházások, mert a produktív célú invesztíciók helyett az állami fogyasztást kell finanszírozni. Az USA-nak 1981 óta szerencséje volt, mert a külföldi tőke beáramlása révén finanszírozni lehetett az államadósság növekedését, ez azonban egy ponton véget ér, mert a deficitek halmozása tőkemenekítést fog kiváltani.

Tegyük fel, hogy a következő nyolc évben a növekvő deficitek nem gerjesztenek sem nagyobb tőkebeáramlást, sem nagyobb tőkekiáramlást. Tegyük fel továbbá, hogy az alacsonyabb beruházási szint mellett Amerika szegényebbé válik. Ha a beruházásokra egy 15 százalékos bruttó össztársadalmi hozamot veszünk alapul, akkor 2016-ig az amerikai termelőpotenciál oly mértékben csökken, hogy az egyenlő egy reálértéken számított 3,6 százalékos veszteséggel. Ez évente 500 milliárd dollárnak felel meg reálértéken, azaz dolgozónként mintegy 3000 dollárnak.

Ahhoz, hogy ide eljussunk, a következő nyolc évben – a nagyobb adósságpálya mentén mozgó Amerikában – a termelékenység növekedésében egy évi egyharmad százalékpontnyi lassulást kell tudomásul venni. Ebben az esetben az átlagos munkanélküliségnek növekednie kell ahhoz, hogy a dolgozók reálbér-követelését arra a szintre lehessen szorítani, amelyet a termelékenység növekedése indokol. Ha megvizsgáljuk a termelékenység javulásának és az átlagos munkanélküliségnek az 1970-es, az 1980-as, az 1990-es és a 2000-es évekbeli korrelációját, akkor azt látjuk, hogy a gazdaság természetes munkanélküliségi rátája egyötöd százalékponttal lenne magasabb, s ez 500 ezer munkahely elvesztését jelentené.

A nagyobb adóssággal terhelt Amerikában a megtakarítók és a hitelezők egyaránt okkal aggódnának amiatt, hogy a kormány az infláció gerjesztéséhez folyamodik, ha meg akar szabadulni tartozásainak egy részétől. Ebben a helyzetben a Federal Reserve-nek fel kellene lépnie az infláció ellen – mégpedig a munkanélküliség felhajtásával –, hogy megnyugtassa a megtakarítókat és a hitelezőket az árstabilitás fenntartását célzó elszántságáról. Vajon emiatt elhanyagolható számban vesznének el munkahelyek, vagy netán negyedmillió, vagy akár egymillió állás is veszélybe kerülhet?

Ha mindezt összeadjuk, akkor rájövünk, hogy 2016-ban az Egyesült Államok jóval szegényebb lenne McCain elnöksége után, mint ha akár Barack Obamát, akár Hillary Rodham Clintont választanák meg. Az USA-ba exportáló országokat pedig ez úgy fogja érinteni, hogy Amerikában lassúbb lesz a növekedés és nagyobb a munkanélküliség.

McCain elnöksége alatt ugyanakkor növekedne a rés a közkiadások és az adóbevételek szintje között, ettől az amerikaiak gazdagabbnak éreznék magukat, ennek költségeit azonban a nyolc év eltelte után kellene állni. Ezzel maga Ronald Reagan is egyetérthetne, mert ő mondta: „Miért kellene tennem bármit is az utánunk jövőkért? Mit tettek az utánunk jövők valaha is értem?”

A szerző a Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora, volt pénzügyminiszter-helyettes

@ www.project-syndicate.org