K+f új emberekkel

Azok az elemzők, akik képesek kicsit tágabb perspektívában szemlélni a világot, s nem ragadnak le a közhelyszerű megállapításoknál és a köldöknézegetésnél, pontosan tudják: egy ország gazdasági növekedése, fejlődése döntően attól függ, hogyan viszonyul a kutatás-fejlesztéshez, mekkora teret nyer az innovatív szemlélet. Márpedig ezen a területen katasztrofális a helyzetünk, Európában az utolsó helyek egyikén kullogunk. Nemcsak az a baj, hogy a GDP-nk alig egy százalékát költjük k+f-re, hanem az is, hogy a pénz több mint kétharmada érkezik az államtól, a többit adja csak a magánszféra, holott a fordított arány lenne az üdvözítő.

Komoly gondok vannak a források elosztásával is. Sokan bírálják az urambátyám pályázati viszonyokat, hiszen gyakran nem az ésszerűség dönt a győztesek kiválasztásánál, hanem az, hogy kinek naprakészebb a telefonkönyve a mobiljában. S persze égető szükség van arra is, hogy megtudjuk, a házi veréb ugrál-e násztáncot telihold idején – különösen télen – egy akácfa tetején, vagy sem. De amikor ilyen kevés a pénz, talán nem a tudomány elleni merénylet azt kijelenteni: inkább olyan projekteket kellene támogatni, amelyeknek konkrét hasznuk van vagy lehet, például egy pirula kifejlesztését. Ám az sem viszi előre a dolgokat, hogy a kutatással kapcsolatos ügyek túl sok minisztériumhoz, intézményhez tartoznak, s mindenképp akadémiai képessége kell legyen annak, aki képes átlátni az egész szövevényes rendszert.

Az elmúlt napokban tett nyilatkozataik, felszólalásaik alapján úgy tűnik, mind Molnár Károly, mind Pálinkás József alkalmas lehet arra, hogy nekigyürkőzzön a feladatnak, hiszen tisztában vannak a felelősségük súlyával, s az sem feltétlenül baj, hogy – anélkül, hogy a bölcsészek ezirányú képességeit kétségbe mernénk vonni – természettudományos, műszaki végzettségűek, érdeklődésűek. A miniszter a bizottsági meghallgatásán elmondta: a források koncentrálásával szükséges a hatékonyságot növelni, a kutatást az innovációs láncon végig kell vinni, hogy végül eladható termékek jöjjenek létre, a pályázatokat egyszerűsíteni, a pénzek felhasználását pedig gyorsítani kell. Az akadémiai elnök ugyanakkor szeretné megerősíteni az intézeteket, növelni a versenyképességüket, és fontosnak tartja, hogy a kutatók külső megrendeléseket kapjanak nagy cégektől, amelyek ezért jelentős összegeket fizetnek. S mindketten megígérték: azon lesznek, hogy a kiemelkedő munkát végző, legtehetségesebb magyar kutatókat hazacsábítsák, illetve olyan körülményeket teremtsenek, hogy megérje számukra itthon dolgozni.

Ám az önmagában kevés, ha két tudósember ismeri a problémák gyökereit, s van is elképzelése arról, miben kellene változtatni, megújulni. A következő hónapokban dől el, sikeres lesz-e a tevékenységük, hiszen ehhez nagyon szerencsésen kell alakulnia a csillagok állásának. Az csak alapfeltétel, de önmagában nem elegendő, hogy a kormány vevő legyen a minisztere ötleteire, illetve az Akadémia tagsága (legalábbis a többség) támogassa az elnökét. Emellett többek között szót kell érteniük a vállalati szférával, az üzleti világ szereplőivel is, és meg kell őket győzni arról, hogy sok tekintetben azonos az érdekük.

S van még egy kis bökkenő. Amint megszületett az akadémiai választás eredménye, számos belpolitikai madárjós csettintett egyet: lám, lám, bejött a papírforma, itt is sikerült megteremteni a politikai paritást. A „tandíjas” Molnár Károly révén szocialista kezekbe került a tudománypolitika, innováció kormányzati felügyelete s – hivatkozva Pálinkás József (immár csak volt) párthovatartozására – fideszesbe az Akadémia irányítása.

S csak reménykedhetünk abban, hogy a két tisztségviselő idejének, energiájának nagy része nem arra megy el, hogy mindezt cáfolja.

A szerző a Világgazdaság munkatársa