Külföldre, magyar!

Ami tény: ma már mintegy 12,5 milliárd euróra rúg a magyarországi vállalatok külföldi közvetlen befektetéseinek az állománya. Az egy főre jutó mutatót tekintve hazánk e téren a régióban – az euróövezeti tag Szlovénia után – a második a sorban. Szintén tény: az elmúlt két esztendőben évente durván 3 milliárd FDI-exportot hajtottak végre a magyarok, s az idén – a folyamatokat ismerő szakemberek szerint – a kihelyezések értéke akár jelentősen meg is haladhatja az eddigi rekordot. Az év eddigi részében már bejelentett tranzakciók (mint a Richter akvizíciói vagy az OTP tulajdonosihitel-nyújtása), illetve az újra befektetett jövedelem várható további növekedése ad megalapozott okot erre a becslésre.

Kissé vegyesebb képet kapunk, ha a kihelyezések motivációját és nyilvánosságát vizsgáljuk. Egyrészt a „magyar magyar” (azaz hazai többségi tulajdonban lévő vagy magyarországi eredetű) cégek külföldi beruházásai a nyilvánosság előtt is ismertek. Hiszen például a Mol, az OTP, a Magyar Telekom, a Danubius Hotels, a TriGranit, a Richter vagy a Dunapack szlovákiai, romániai, horvátországi, szerbiai, szlovéniai, bulgáriai, montenegrói, ukrajnai, oroszországi vagy éppen csehországi és lengyelországi projektjei láthatóan és kézzelfoghatóan valós magyar tőkekihelyezések. Ugyanakkor vannak arra is jelek, hogy nem kis részt képviselnek az ennél „titkosabb” tranzakciók. A „magyar magyar” cégek relációs palettáján például nem szereplő Hollandia részesedése az állományból meghaladja a 10 százalékot.

Persze ezeket a statisztikákban ugyan szereplő, ám a valóságban kérdéses „magyar” FDI-kihelyezéseket sem kell ördögtől valónak tartani. Ezek is a piacgazdaság működésének velejárói, minden fejlett országban számtalan hasonló példa van. Ettől a tény még tény marad (s annak örvendhetünk): egyre több olyan magyar „brand” van, amely befektetőként is megállja a helyét a világban.