Nyugtalan nyugdíjasévek

Az elmúlt hetekben, hónapokban számos gondolatébresztő írás született, ezek a magyar gazdaság és társadalom nyilvánvalóan súlyos bajait vették nagyító alá. Mintha születőben lenne egy új szakmai konszenzus: bár a szerény GDP-bővülés részben a fiskális stabilizáció belső piacot szűkítő lépéseinek tudható be, emellett tartós, strukturális okai is vannak az alacsony növekedésnek, amelyek döntően az alacsony foglalkoztatáshoz – és kevésbé a termelékenységi problémákhoz – kapcsolódnak.

Abban is eléggé általános a szakmai egyetértés, hogy a foglalkoztatási problémák legalább három különböző okra vezethetők vissza: egyrészt a munkát terhelő adók és járulékok kiugróan magas aránya, másrészt a potenciális munkavállalók képzettségi problémái, végül pedig a jóléti-szociális ellátásoknak a munkavállalási hajlandóságra gyakorolt kedvezőtlen hatásai bizonyosan a legfontosabb magyarázó tényezők között szerepelnek. Konszenzus ugyanakkor csak a diagnózisban látszik kirajzolódni, a javasolt terápiák igencsak tarka sokaságával találkozhatunk. Bár a kutatások számos közmunkaprogramnak a foglalkoztatásra gyakorolt negatív hatására figyelmeztetnek, erőteljes törekvés tapasztalható ezek kiterjesztésére. A közoktatás kapcsán az általános kompetenciák (matematika, szövegértés, idegennyelv-ismeret) erősítése mellett érvelők a gyakorlati, szakmaspecifikus képzés bővítését elérni szándékozók csoportjával vitáznak, miközben a felnőttkori képzéseknél sokan az e szolgáltatást nyújtó vállalkozások belterjességére, illetve a hatékonyság mérésének a hiányára mutatnak rá. A költségvetési szempontokat, illetve a közszolgáltatások és ellátások kiterjedtségét, minőségét preferáló álláspontok állnak szemben egymással legalább három területen: érthetően, hiszen a kapcsolódó értékválasztások határozzák meg, mit gondol valaki a foglalkoztatást terhelő adók csökkentésének elkerülhetetlenségéről, vagy éppen ezzel szemben a szociális ellátások lefaragásáról és a kistérségi munkapiaci központokba történő ingázást biztosító közösségi közlekedésről.

Egy területtől viszont szinte egyöntetűen borsózik a politikusok háta – távoli jelei sem nagyon látszanak annak, hogy a döntéshozók felismernék: a mai nyugdíjrendszer nemcsak finanszírozási szempontból fenntarthatatlan, de számos pontján a munkavállalással szemben inkább az inaktivitást, a megbízható járulékfizetés ellenében pedig a közteherviselés minimalizálását jutalmazza. (Vagy ha netán felismerik, akkor még idejekorán el is fojtják a szakpolitikai megfontolásokat, sokszor tévesen felfogott választási szempontokból.)

Mindez különösen paradox annak fényében, hogy a jóléti rendszereknek lényegében ez az egyetlen olyan területe, ahol valóban átfogó reform történt a kilencvenes évek első fele óta. Csakhogy, hasonlóképp az 1995–96-os fiskális kiigazító csomag eredményeihez, azóta az akkori nyugdíjreform eredményeit is eltékozoltuk. Oly mértékig, hogy változatlan formájában mai nyugdíjrendszerünk implicit kötelezettségvállalásai egyrészt a jelenlegi államháztartási stabilizációt is aláaknázzák, másrészt a jövő nyugdíjasainak a mai időskori jövedelmi viszonyokénál lényegesen rosszabb kilátásokat kínálnak.

Mindaddig, amíg a most dolgozó honfitársaink nem látják a ma befizetett járulék és a majdani időskori ellátás közötti viszonyt, csak kismértékű javulás érhető el a legális foglalkoztatás területén is. Egyidejűleg arra is különösen ügyelnünk kell, hogy a munkát terhelő adóék csökkentése ne a társadalombiztosítási nyugdíjbefizetések mérséklését jelentse. Végül kellenének pozitív ösztönzők is az időskori munkavállalás fenntartásához. Annál is inkább, mivel a demográfiai feketeleves csak 2010 után jön.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója