Akik előtt becsapják az ajtót az euróhoz vezető úton

Amint a globális pénzügyi válság egyre sürgősebbé és szükségesebbé tenné az euróövezeti tagság elnyerését, a már bent lévők kezdenek olyan javaslatokat lebegtetni, hogy emelni kell a belépéshez teljesítendő követelményeket. A Frankfurtban nyilvánosan felvetett javaslat szerint a belépés előtt – a már az euró kezdetei óta jól ismert maastrichti követelményeken túl – további fontos ismérvként kellene vizsgálni a csatlakozni szándékozó állam bankrendszerének minőségét. Ez a felvetés súlyosan elhibázott, túl azon, hogy a nyugati tagállamok a prédikálásuk mellett képmutatók is, mert közben tömegesen szerveznek bankoknak mentőakciókat a bukott szabályozási rendszereik miatt.

A javaslat abszurditásának teljes felméréséhez csak rá kell pillantanunk a kelet-európai tagállamok által két évtizede követett rendkívül sikeres növekedési modellre. Az eredetileg a nyugatiak által ajánlott és a keletiek által elfogadott modell azon az elven alapult, hogy a tőkének a gazdag államokból a tőkeszegény államok irányába kell áramolnia. A közgazdászoknak vissza kell menniük a 19. századi Egyesült Államok történetéhez, hogy a sikeres növekedésre hasonló, tankönyvbe illő példákat találjanak, amikor a hatalmas folyó fizetésimérleg-hiányt közvetlen külföldi tőkebefektetéssel finanszírozták. A pénzek áramlását egy példátlan pénzügyi integráció kísérte, amelynek során a legtöbb kelet-európai bank fölött nyugati anyavállalatok szereztek ellenőrzést.

A modell figyelemre méltóan jól működött, nemcsak az általa indukált növekedés miatt, hanem mert hozzájárult a térségben a piacok és a demokrácia működtetéséhez szükséges intézmények megerősítéséhez. A folyamat azonban sebezhetővé is tette ezeket az államokat a globális pénzügyi piacok fordulataival és vargabetűivel szemben. A zavarok jelentkezése után mintegy másfél évig fölöttébb jól viselték a megrázkódtatásokat a térség országai, de amikor utóbb a maga teljes erejével lecsapott rájuk a globális válság, kénytelenek voltak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segítségét kérni.

A jelenlegi válság során az új tagállamok legsebezhetőbb pontjának az árfolyam-ingadozásokkal szembeni masszív kitettségük bizonyult. A gazdaság szereplői minden szegmensben – a háztartásoktól a vállalatokig – arra fogadtak, hogy a nemzeti valutájuk folyamatosan felértékelődik majd. Ennek alapján váltak közkeletűvé a svájcifrank-alapú jelzáloghitelek és a jenalapú autóhitelek az egész térségben. Ez a gyakorlat valószínűleg Magyarországon vált a legelterjedtebbé, ahol egyébként először folyamodtak az IMF segélycsomagjáért.

Ennek a sebezhetőségnek a létrejöttét nagyrészt a nyugati bankok okozták, vagy legalábbis elősegítették a folyamatot. A válság kezdeti fázisában az anyabankok pénzjuttatása javította a kelet-európai bankrendszer likviditását, ez azonban most inkább tehertétellé és járványos folyamatok forrásává vált. Bizonyos túlkapásokat a nyugat-európai pénzügyi szabályozó és felügyeleti hatóságoknak kellett volna az otthoni elvek alkalmazásával megakadályozniuk. A külföldi bankok erőteljes behatolása egyúttal megfosztotta a közép- és kelet-európai államokat a legfontosabb monetáris politikai eszközöktől, emiatt a térség kormányainak alig maradt ellenőrző lehetőségük a hitelvolumen gyors bővülésének fékezésére.

Adjuk mindehhez hozzá, hogy a nyugat-európai bankok számára szervezett mentőakcióknak milyen hatásuk van a keleti országok bankrendszerére. Ezek az akciók egyrészt elősegítik a stabilitást, mert támogatást kapnak a térségben tevékenykedő bankok anyavállalatai. A beavatkozás azonban egyúttal ártott a kelet-európai pénzügyi rendszernek.

Az új tagállamok kormányai általában képtelenek lépést tartani a kontinens nyugati felén kínált bőkezű betétgaranciáival. Emellett a látványos feltőkésítési akciók csökkentették a nyugati bankok finanszírozási költségeit, és ez tovább rombolta a keleti versenytársaik versenyképességét. Végezetül pedig több kormány – kifejezetten vagy burkoltan – korlátozta a megsegített bankokat a kelet-európai leányvállalataik támogatásában, ez sok esetben kritikus jelentőségű lett volna a helyi pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése szempontjából.

Ilyen körülmények között nemcsak képmutató, hanem egyenesen kontraproduktív az, ha a bankrendszer minőségét az euróövezethez való csatlakozás feltételévé teszik. Korábban a magas infláció látszott annak az oknak, amely miatt az egységes valuta átvétele a többség számára egyre távolabbi lehetőségnek látszott, és amely miatt a csatlakozási kilátásoknak egyre kisebb hatásuk volt a belső reform-erőfeszítések fenntartásában. Ebből a szempontból csekély vigasz, hogy az inflációs ráták csökkenni látszanak. Ennél fontosabb viszont, hogy a válság megmutatta, milyen előnyös lenne a kisebb gazdaságok számára, ha egy nagyobb valutáris térséghez tartozhatnának.

A már euróövezeti tagok tehát egy új, a bankrendszer minőségére vonatkozó kritérium alkalmazását fontolgatják, ahelyett hogy megragadnák a kínálkozó alkalmat, és az egységes valuta bevezetésére pályázó országokat a maastrichti követelmények mielőbbi teljesítésére ösztökélnék. Ha pedig a bankrendszer minőségét vizsgálják, akkor miért nem gondolnak arra, hogy kinek a bankjairól van szó? És egyáltalán, kivel szórakoznak?

A szerző az EBRD vezető közgazdásza

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org