Ne sírj Magyarországért, Argentína…

Még most is magam előtt látom a kínai vendéglős izgatott arcát. 2002 első napjaiban Buenos Airesben ebédeltünk, és tőlünk néhány utcányira törtek-zúztak a tüntetők. Mi a tévén követtük élőben az eseményeket, miközben a tulajdonos időnként kinézett, hogy még időben lehúzhassa a redőnyt. Másnap betört banki kirakatok jelezték a felháborodott tömeg útját. Pár nappal később Córdobába, Argentína második legnagyobb városába látogattunk. Vendéglátónk kétségbeesetten mesélte, hogy már hónapok óta nem kapott fizetést az egyetemtől. Délután belecsöppentünk egy békés tüntetésbe: akkori szokás szerint fazekakat ütve tiltakoztak a bankbetétek befagyasztása ellen. Este aztán egy kerti partira voltunk hivatalosak, ahol tanárok, értelmiségiek meghatottan hallgatták a kubai forradalom egyik ikonjának számító Silvio Rodríguez zenéjét.

Ott és akkor nehezen lehetett volna bárkit is meggyőzni a piacgazdaság és a verseny előnyeiről. A valutatanács egy évtizede életben lévő rendszere – a peso és az amerikai dollár 1:1 arányú rögzítése, amely sikerrel fékezte meg a korábbi hiperinflációt – épp összeomlóban volt. Latin-Amerika második legnagyobb gazdasága akkor már negyedik éve küszködött recesszióval, miközben az állam folyamatosan a fizetésképtelenség határán táncolt. Az államadósság 1992 vége és 2001 vége között megduplázódott, és a GDP 62 százalékára nőtt. Eközben az összeomlástól tartó argentinok már több mint 100 milliárd dollárt menekítettek külföldre. 2001-ben a lakosság egyre erőteljesebben kezdte átváltani pesomegtakarításait dollárra: egyedül novemberben 19 milliárd dollárnyi összeget vontak ki a bankrendszerből.

2001. december 3-án a kormány drákói intézkedést hozott. A „corralito”, azaz „babajáróka” néven ismert intézkedés értelmében hetente mindössze 250 pesót lehetett felvenni a bankszámlákról, de a bankközi átutalásokat és a bankkártyás fizetést nem korlátozták. A dollárbetétekből csak akkor lehetett kivenni így pénzt, ha azokat előtte pesobetétekké alakították át. A külföldre történő átutalásokat gyakorlatilag betiltották.

A népharag december 20-án lemondásra kényszerítette Fernando de la Rúa elnököt, akinek helikopteren kellett távoznia a Casa Rosadából. Őt két hét alatt három államfő követte. 2001 utolsó napjaiban Argentína csődöt jelentett 95 milliárd dollárnyi külső tartozásának visszafizetésére. Eduardo Duhalde elnök azután megszüntette a dollár és a peso 1:1-es átváltását, és a hivatalos dollárárfolyamot 1,4 pesóban határozta meg. Emellett – az úgynevezett „pesificación” részeként – a dollárbetéteket kötelezően ezen az árfolyamon kellett átváltani, míg a hiteleket 1:1-hez, ami hatalmas veszteséget okozott a bankoknak. Később a betétesek átválthatták a betéteiket államkötvényre, de kevesen éltek a lehetőséggel. A peso ekkor már többé-kevésbé szabadon lebegett, és értékének 70 százalékát elvesztette, tehát a korábbi dollárbetétesek is jelentős vagyoncsökkenést szenvedtek el.

2002-ben a GDP 10,9 százalékkal zuhant, az infláció pedig 41 százalékra ugrott, bár az ottani statisztikai hivatal inflációs adatait rendre alulbecsültnek tartják. A hitelezés gyakorlatilag leállt, sok cég csődbe ment, perek ezrei okoztak elhúzódó jogi bizonytalanságot. A béreket befagyasztották, a lakosság negyede állástalanná vált, több mint fele pedig a szegénységi küszöb alá esett. Gyakoriakká váltak a bolti fosztogatások. A korábban népszerű külföldi importtermékek eladhatatlanná váltak. Kis adalék, hogy többen pelenkamosásból kezdték fenntartani magukat, mert az eldobható importpelenkák megfizethetetlenek voltak.

Tény, hogy a gyenge peso, a magas munkanélküliség miatt alacsonyan tartott bérek, valamint az árupiaci áremelkedés már 2003-tól gyors, 8 százalék feletti gazdasági növekedést tett lehetővé. Ezt fűtötte az építkezési láz is, amelyet az ingatlanszektorba menekített megtakarítások idéztek elő. Dollárban kifejezve azonban már korántsem volt ilyen rózsaszín a kép, hiszen az egy főre jutó GDP — a peso brutális értékvesztése miatt — még az erős fellendülés ellenére sem tudta elérni a visszesés előtti szintet (ld. ábránkat).

A külföldi hitelezők háromnegyedével 2005-ben sikerült kötvénycserében megállapodni, akik 30–45 százalékos árfolyamon váltották át követeléseiket. A költségvetési többletből és a növekvő devizatartalékból az argentin kormány 2006-ra a Nemzetközi Valutaalapnak is visszafizette a tartozását, amely a 2001-es csőd után csak 2003 őszén vette fel újra a kapcsolatot Buenos Airesszel. Argentína azonban azóta sem képes kilépni a nemzetközi tőkepiacra, csak Hugo Chávez Venezuelájára számíthat, amely 2005 óta közel 8 milliárd dollárnyi argentin államkötvényt vásárolt meg. Emellett becslések szerint évi 6 milliárd dollárnyi működő tőkétől esik el az ország a 2001-es csőd következményeként, és továbbra sem állt helyre a belső hitelpiac.

Magyarország helyzete természetesen sokban eltér Argentínáétól. Nálunk például szabadon lebeg a forint, a tőkemenekítés sem jellemző, és az Európai Unió tagjaként külső segítségre is jobban számíthatunk (bár ugyancsak húsba vágó feltételek mellett). A messze nem ennyire kedvező különbség azonban az, hogy exportpiacaink recessziója okán a valutánk esetleges értékvesztésének mi csak a negatív hatásait lennénk kénytelenek érezni. Az argentin példa felidézése ezzel együtt nem haszontalan: megmutatja, hogy szélsőséges esetben hova vezethet az, ha a kormány – épp a társadalmi feszültségekre hivatkozva – nem csökkenti időben az ország sebezhetőségét az eladósodás viszszafordításával.