EU-szünetre várva

Szinte nincs olyan vetülete az EU-integrációnak, amely ne várna valamilyen fontos döntést, fejleményt a következő hónapokban. Az Európai Bizottság mindenekelőtt saját újjáalakulását, így új elnökének megválasztását, majd a biztosok testületének újabb ötéves mandátumra szóló felállását. Bonyolult játszma ez, amelyben – az elnököt nem számítva – 26 biztost kell 26 portfólióval úgy párosítani, hogy az a biztost küldő fővárosnak, magának a jelöltnek, a bizottság elnökének, valamint az Európai Parlament illetékes szakbizottságának is megfeleljen. Merthogy az Európai Parlament ugyanezen játszma másik oldalában érdekelt: máris éleződik a „házon” belüli vita a bizottsági elnök személyéről (de még arról is, hogy mikor döntsenek róla), miközben előreláthatólag nem kevésbé élénk figyelem kíséri majd a biztosjelölteket is. Igen valószínű, hogy az EU tanácsa még az év végéig megválaszthatja az állam- és kormányfők tanácskozó testülete (Európai Tanács, ET) élére az első, két és fél éves mandátummal felruházott elnököt. Közben új közös külpolitikai főmegbízottat is kell találnia, hogy aztán az utóbbi alá még az EU egész világot behálózó saját diplomáciai szolgálatát is kialakítsák.

Csupa személyi döntés, amelyek azonban sok esetben tartós intézményi következményt is előrevetítenek, hiszen az ET első elnökének a személye sok mindent a funkció tényleges és lehetséges tartalmából is meghatároz majd. Tovább komplikálja a fél év kiszámíthatatlanságát, hogy szinte az összes, imént említett fejleményre döntő hatással lesz az a tény, hogy az év végéig lezárul-e a lisszaboni szerződés ratifikálása, avagy sem. Ettől függ az új bizottság létszáma és részben összetétele, és ezen múlik, lesz-e elnöke az Európai Tanácsnak, illetve saját diplomáciai szolgálata a közös külpolitikának. A döntő lökést mindebben az október 2-i ír népszavazás jelentheti, amely azokban a napokban minden bizonnyal az EU történetének talán legnagyobb figyelemmel követett nemzeti aktusa lesz. De még ha az újabb voksolás a szerződésről ezúttal pozitív eredményt hoz, akkor is kérdéses, meddig húzza ugyanerről az elnöki aláírást a lengyel és a cseh államfő. Mikor alkot a német törvényhozás olyan új törvényt, hogy azzal a karlsruhei alkotmánybíróság verdiktje szerint is lezárulhat a folyamat Németföldön is? És vajon mi történik Gordon Brownnal Londonban? Lesz-e még az ősszel toryváltás, és vele talán a vezetőjük által beígért brit népszavazás is „Lisszabonról”?

Megannyi bizonytalansági tényező, amelyek közül a legnagyobb bizonytalanságot persze maga az a kérdés jelenti, miként kezelik majd a fenti ügyeket, ha a szerződés végül mégis megbotlana valahol?

És közben mennyi minden hétköznapi EU-teendő is volna még! Véglegesíteni kell a pénzpiaci szereplők EU-szintű felügyeletének új szabályozását. Európai tárgyalási mandátum kell a koppenhágai klímacsúcsra, úgy, hogy ennek érdekében az uniós fél már alaposan meg is dolgozta a jelentősebb globális partnereket. Még a tél előtt meg kell teremteni a gázellátási biztonságot. A bővítésben tudni kell kihátrálni a szlovén–horvát határhuzakodásból, hogy ne süppedjen egy balkáni vitába a kilátásba helyezett újabb tagfelvétel, vele együtt temetve az EU nyugat-balkáni konszolidációs politikáját. Közben még ott vannak a törökök is, no meg a napokban beindított izlandi csatlakozási kérelem. És még mindig nem vagyunk a sor végén…

De ez is éppen elég – részben arra is, hogy a politika profi művelői talán joggal érezzék úgy: van mire erőt gyűjteni. A következő négy hét az EU-intézmények életében az utóbbi jegyében telik majd. De előretekintve arra, ami utána következik, sokaknak vélhetően így sem lesz túl felhőtlen a pihenése.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője