Közgazdasági paradigmák harca

Kevés ma már a vita azzal kapcsolatban, hogy a globális pénzügyi összeroppanásban a nyugati típusú gazdaságnak akár modellszerű hiányosságai is szerepet játszhattak, hiszen a gazdaságirányításban, az üzleti döntések folyamatában olyan érdekütközések halmaza alakult ki, amely hibás műveletek tömeges elterjedéséhez vezetett. S kevéssé megnyugtató az a magyarázat, amely a problémák gyökerét a szabályozottság hiányában, az állam viszszahúzódó szerepvállalásában látja. Az érdekkonfliktusok terjedésében ugyanis szerepet játszott a hitelből finanszírozott gazdasági teljesítményben érdekeltek mindegyike, azaz az állam éppen úgy, mint a versenyszféra. Nemcsak egyedi pénzügyi, hanem általános politikai érdekek kapcsolódtak a lakosság életminőségének folyamatos növekedéséhez, akár kezelhetetlen méretű és egyre kevésbé megtérülő adósságok felhalmozása árán.

Nyilvánvalóan tévedés azt gondolni, hogy mindez pusztán a pénzügyi szektor vagy akár általában az üzleti szféra döntéshozóinak a rövid távú mohóságát jellemzi, hiszen számtalan példát lehetne találni arra, hogy az állam hogyan támogatta a fenntarthatatlan méretű és behajthatatlan adósságállomány növekedését, a szükségszerűen összeroppanó pénzügyi modell terjedését, és élvezte annak kétes értékű politikai hozadékát. Elég csak a tengerentúli nagyobb jelzálogbankok, a Freddie Mac és a Fannie Mae dicstelen történetére, vagy akár csak saját kontinensünkön a legkorábban meginogni látszó német landesbankok esetére gondolni, s máris látható, hogy a tartós társadalmi felelősségvállalás egyébként terjedni látszó eszméjét a rövid távú érdekek nemcsak a magán-, hanem a közszférában és nemcsak a gazdasági, hanem a politikai döntéshozatalban is gyakran lerontják.

A nyugati típusú gazdasági, növekedési modell szerkezeti hibája tehát nem az állam és a magánszféra közti jövedelemeloszlásban, az állami újraelosztás mértékében keresendő. A gazdaság működésében jelentkező valós problémára, az adósságfelhalmozásra és a helytelen adósságkezelésre láthatóan nem volt hatással, hogy az állam mekkora szeletet hasított ki a jövedelmekből, miután ugyanazon hibás, érdekkonfliktusokkal terhelt döntéshozatali folyamatokat követte, mint a versenyszféra egyes szereplői. Így kerülhettek jellegében ugyanolyan adósságcsapdába a liberális gazdaságpolitikát követő angolszász országok, mint az államnak kiterjedtebb szerepet szánó kontinentális gazdaságok, ideértve hazánkat is, ahol igen magas újraelosztás mellett alakult ki szélsőséges eladósodottság mind a köz-, mind a magánszférában. Nem találni tehát megnyugtató választ az állam méretének jellemzőiben, ha a válságot egyszersmind lehetőségként tekintjük arra, hogy kiszűrjük a korábbi közgazdasági paradigmák, gazdaságirányítási modellek, gazdaságpolitikai ideológiák szerkezeti ellentmondásait.

A reálgazdasági visszaesésre adott válaszként egyre terjedő állami beavatkozás, a gazdasági folyamatokban – megrendelőként vagy tulajdonosként – egyre nagyobb arányban megjelenő állami szerepvállalás sem a válságot előidéző hibák kiküszöbölését segíti, legfeljebb a gazdasági visszaesés rövid távú fájdalmait csillapítja. Eközben azonban a legtöbb ország által követett válságkezelés egyelőre nem talált megfelelő választ a válság érdemi leküzdésére. Sőt, tüneti kezelésük olykor még tovább tartósítja is a válságot előidéző strukturális problémákat, azaz a fokozódó eladósodottságot. Kevés kivételtől eltekintve nem kezdődött még meg a fejlett gazdaságok többségében az az alkalmazkodás, az a kultúraváltás, amely a gazdasági növekedés, a fogyasztás terjedelmét legalább arányaiban közelítené a ténylegesen megtermelt jövedelmekhez, és enyhítené az állam, a gazdaság és a lakosság függőségi viszonyát a jövőbeni, remélt teljesítményre felvett hitelektől. Egyre többen ismerik ezért fel, hogy a visszaszoruló fogyasztást és foglalkoztatást adósságnöveléssel ellensúlyozni igyekvő, politikai célzatú állami szerepvállalás a válságnak talán csak egy újabb tünete, amely csak átmeneti időre szólhat.

Az állami szerepvállalás modellszerű változása, azaz a döntéshozatali érdekkonfliktusok szabályozói eszközökkel történő visszaszorítása ezzel szemben tartósabb sikerrel is kecsegtethet. Ennek a sikernek persze feltétele, hogy a szabályozói érdek ne legyen egyszersmind tulajdonosi érdek, hiszen a szabadpiaci viszonyok hibás döntéshozatali folyamatai éppen a tartós önszabályozásra alkalmatlan emberi magatartásformák tömegessé válásából alakultak ki. Az állam érdekkonfliktusok nélküli szabályozó szerepe tehát akkor lehet leginkább sikeres, ha ugyanezen állam nem akarja egyszersmind tulajdonosi szerepét szélesíteni, az állami újraelosztás mértékét növelni. A piacgazdaság alkonyát, valamint az állami tulajdonosi szerepvállalás megállíthatatlan térnyerését előrevetítő ideológiai jóslatok tehát éppen a válság valós okait és a visszaszorításukhoz szükséges intézkedések feltételeit tévesztik szem elől. A világgazdaság jelenlegi válsága éppen arra szolgáltatott újabb példát, hogy a tulajdonosi érdekeket képviselő piac, az üzlet törvényszerűségei szerint működő vállalkozások és a működési kereteket szabályozó állam szerepe és döntései nem keverhetők, és egyik sem lehet képes sikeresen a másik feladatait ellátni.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere