Menedzserprofesszorok

A rektori fizetések keretösszege azért is keltett figyelmet a sajtóban, mert ellentétben állt a kopottas, világon kívüli és alulfinanszírozottságra panaszkodó egyetemi világ közkeletű képével. A (köz)pénzügyi kultúránk kiforratlanságának újabb megtapasztalásán túl az lehet az értelme az ügynek, hogy megmutatja: ma az egyetem már nem ódon, bezárkózó hely, hanem helyenként évi harminc-negyven milliárd forintos költségvetésű „nagyüzem”, amelynek közvetlenül a legfejlettebb országok nemzetközi piacán kell helytállnia „termékeivel”, a kutatási eredményekkel és az elitképzésekkel. A legjobb oktatókért és kutatókért (mi több, hallgatókért!) zajló verseny nemzetközi dimenziója is megemeli a tétjét annak, milyen az egyetemek vezetőinek teljesítménye, a rektori státus vonzereje.

Az ezredforduló után Magyarországon is egyre gyakrabban hangoztattuk, hogy a hagyományos, akadémiai típusú egyetemvezetés helyett menedzserszemléletre van szükség a felsőoktatásban. Ezt indokolta az üzemméret, a piacról megszerzendő források iránti növekvő igény, a gazdálkodási felelősség kontúrosabbá válása, a finanszírozás nem elosztási típusú formáinak (pl. PPP) térnyerése, a kommunikációs elvárások bővülése. Volt hát reális alapja, hogy a menedzserkultusz és a monetáris társadalomszemlélet közhelyei bevonuljanak a felsőoktatási vitákba – persze amúgy magyarosan, a kritikátlan mintakövetés és a frázisokban kimerülő megvalósítás összjátékával. Mostanára azonban, a világválságnak nevezett turbulencia eseményeit látva legalábbis meghökkentő volna a menedzseri tudás mindenekfelettiségére és a pénzpiaci logikák parttalanul kiterjesztett érvényességére hivatkozni. Így talán lehetséges lesz érdemben számot vetni azzal, hogy az egyetemek vezetői mennyire legyenek professzorok és mennyire menedzserek. Ehhez bizonyára kevéssé trendi, de célszerű az akadémiai habitus melletti érveket is áttekinteni.

Az akadémiai jellegű alkalmasság nélkülözhetetlensége az egyetemek társadalmi missziójából és a többi intézménytől megkülönböztető tevékenységük sajátosságaiból vezethető le. Bár ma nevezik néha tudásgyárnak vagy szellemi erőforrás-szolgáltatásnak, az ilyen szófordulatok éppen a lényegét kérdőjelezik meg ennek a példátlanul sikeres euroatlanti tudásintézménynek: azt, hogy résztvevői (az oktatók, kutatók és hallgatók) végső soron a tudomány sajátosságai által rendezett sémáknak megfelelően működnek együtt. Kalandor vállalkozás volna feladni ezt, hiszen a vállalati logikában zajló tudástermelés és -átadás merőben korlátozott érvényű: vezérlő elve a belátható időtávú megtérülés és a résztvevők/feladatok rapid mozgathatósága. Ez rendjén való is, érdekes és hasznos innovációkra ad alkalmat, csak éppen hamar kiüresedik. Nélkülözhetetlen forrása ugyanis a valódi tudásbővülést és az innovatív szakemberek szocializáltságát biztosító klasszikus akadémiai világ.

Az egyetemek vezetésében ezért kell a professzori habitusnak meghatározónak maradnia – kiegészülve természetesen a menedzsmentkészségekkel (hogy korszerűek legyünk: skillekkel). Ezek tanulható ismeretek és megoldások, ráadásul a mai tudományos világban egy sikeres kutató-oktató karrierútján olyan projektvezetési feladatoknak és nemzetközi szintű elvárásoknak kell megfelelnie, amelyek bőven egyenértékűek MBA-kurzusokkal is.

Természetesen mindez csak ideálkép marad, ha az egyetemi vezetőkkel szemben az akadémiai közösség, a finanszírozó és a nagyközönséget informáló sajtó nem állít fel egyértelmű, világos mércéket, és ezeket nem kéri számon. Az egyetemek teljesítményének szakszerű és nyilvános bemutatásában, értékelésében indokolt a kérlelhetetlen szigor, s ha ezen a megméretésen könnyűnek találtatik egy rektor, akkor lehet értelmesen, olcsó populizmus nélkül megkérdőjelezni a fizetésének nagyságát.

A szerző az Universitas Press Felsőoktatás-kutató Műhely kutatásvezetője