Ne áltassuk magunkat, ez nem az igazi!

Manapság a válságról beszélni olyannyira elcsépeltté vált, hogy közben az emberek jelentős része már észre sem veszi, a politika és a közbeszédet befolyásolók milyen mértékben torzították el a valódi helyzetet, alibiként használva a világválságot. Ma már szinte minden központi intézkedés, törvény, elvárás, lemondás, visszavonás, csonkítás indoka a globális krízis. Az az általános kép alakult ki, hogy Magyarországot ez „küldte padlóra”. Sajnos ezt a hétköznapivá vált állítást nagyon sok döntéshozó még akkor sem korrigálja, ha jól tudja, hogy ez nem így van. Ráadásul ebben az esetben nem is a hazugság a legnagyobb baj, hanem az, hogy rossz, de leginkább hiányos a megoldásra adott válasz. Egy válságos helyzetből csak olyan módon lehet gyorsan kijönni, ha azokat az okokat, hibás folyamatokat, hiányosságokat számolják fel vagy korrigálják, amelyek az országot ebbe a helyzetbe juttatták. És ez Magyarország esetében nem a pénzügyi világválság. Ennek bizonyításaként elemezzünk két folyamatot.

Az egyik a tőzsdék világa. A kilencvenes években felgyorsult folyamatok eredményeként a gazdaság hajtóerejét jelentő börze folyamatosan növelte forgalmát, miközben a percről percre profitnövelést erőltető, arctalan brókerek és spekulánsok seregének irányítása alá került. Ennek következményeként az évek során elvált egymástól a tőzsdei vállalatok valós és tőzsdei értéke. Nagyon jelentős értéknövekedés mögött nem volt ugyanakkora hozzáadott érték. A „pénzcsinálási” versenyben egyre nagyobb lett a tőzsdék értékbeni fiktív hányada, más szóval növekedett a tőzsdei lufi. Törvényszerű volt, hogy ez a lufifújás nem tarthat soká. A teljes tőzsdei lufi végül – a pénzügyi világválság miatt – a közelmúltban pukkant ki. Addig azonban – közel két évtizeden át – erről a területről mérhetetlen mennyiségű pénz került a világ pénzügyi hálózatába.

A másik a fogyasztói társadalom. Elsősorban a média hatására a társadalmak sokaságában jelentősen lecsökkent, sőt adott társadalmi rétegekben megszűnt a takarékosság, a biztonságra törekvés szándéka, felváltotta a hitelre vásárlás elsöprő divatja. Természetesen a bankok is gerjesztették ezt a folyamatot, mert a rendelkezésre álló hatalmas pénzeszközök kihelyezése alapvető érdekükké vált. A hiteldömping pedig magával hozta a kockázatkezelés devalválódását. Lényegében az amerikai pénzügyi szektor sok-sok döntéshozójának a felelőtlensége elért egy kritikus tömeget, és bedőltek a hitelek. Elkezdődött a pénzügyi válság, az első ütemben magával rántva mindazokat a pénzintézeteket, amelyek vettek ezekből a hitelcsomagokból. A hitelválságot bizalmi válság, majd a tőzsdei lufi kipukkanása követte. A tőzsdei krízis hatalmas értékcsökkenést jelentett. Ez és a fogyasztás drámai csökkenésének a következménye gazdasági válságként terült szét a világban.

Magyarországról a globális méretű válságokkal kapcsolatban két dolgot kell feltétlenül megjegyezni:

1. Magyarországon nem keletkeztek hatalmas megtakarítások, amelyeket kétes értékű hitelek megvásárlására lehetett volna fordítani, mint ahogy azt Izland tette, ahol jelentős mennyiségben saját és angol betétek halmozódtak fel.

2. Magyarország gazdaságában a tőzsde nem játszik meghatározó szerepet (sajnos, mert az egy fejlettebb gazdasági stádiumot jelentene), tehát annak válsága sem lehet oka a hazai állapotoknak. Az igaz, hogy a tőzsdekrízis mint általános gazdasági válság – elsősorban a magyar exportra – már valóban hatással van.

Ezek alapján kijelenthető, hogy a magyar gazdaság, az államháztartás mélyrepülése nem a világválságokkal kezdődött. Már hat-hét évvel ezelőtt elindult az a folyamat, amelynek eredménye az ország jelenlegi állapota. Ezért a többségében hibás, állandóan változó kormányzati politika a felelős. Négy év túlköltekezés és egy helyben topogás, majd három év megalapozatlan, téves és kapkodó korrekciós kísérletei vezettek ide. A felelősség kérdésén túl felsorolhatók mindazok a legfontosabb lépések, amelyeket ezekben az években a kormányok mellőztek: tartalomvezérelt szerkezeti reformok, a gazdaság dinamizálása, a társadalmi és szociális gondok kezelése, a korrupció visszaszorítása, közbiztonság, piacvédelem stb. mint a gazdaságot közvetlenül érintő és elmaradt programok; vagy azok, amelyeket inkább elhagyhattak volna: a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a tudománypolitika szétzilálása, gazdátlansága, esetenkénti rombolása. Mindez az ország működésének többéves stagnálását, nagyon sok területen a visszaesését eredményezte, nem beszélve a jelentős nemzetközi bizalomvesztésről. Ezeknek az éveknek az eredményeként Magyarország a régió éllovasából egy program nélküli, vergődő gazdaságú és rendezetlen társadalmú országgá vált, ahol a gazdaság dualitásának a következményeként leginkább csak a nemzetközi vállalatok prosperálnak.

Nem az a baj, hogy a válságkezelő politikusok zöme nem fogadja el, hogy a jelenlegi állapot nem elsősorban a világválság következménye, hanem az, hogy a krízis kezelésében nem foglalkoznak az igazi bajok orvoslásával. Ha jól megnézzük, működésében vegetál az ország, néhány probléma reaktív kezelésén túl csupán fiskális „válságkezelés” folyik. A hatékony megoldáshoz több területen kellene – megfelelően előkészített programok alapján – a válságkezeléssel együtt az építkezést is elkezdeni. És ehhez meszsze nem elég a jelenlegi, alig egyéves mandátum, ehhez koncepcióra, stratégiára, többéves programra van szükség. Ebből az is következik, hogy a válságkezelő kormány legfeljebb néhány, a külföld számára is eladható, tagadhatatlanul szükséges és sikeresnek tűnő makrogazdasági korrekciót tud – sokszor súlyos áron – felmutatni, de közben az ország forrás- és értéktermelés szempontjából tovább süllyed. Minden sikernek tűnő eredmény ellenére süllyed, mert ezek a válságkezelési törekvések nem illeszkednek semmiféle távlatos programba. Nem politikai, hanem valóban racionális okokból kijelenthető, hogy a kilábalás szempontjából jelenleg minden hét veszteség.

A szerző az Ericsson Magyarország korábbi vezérigazgatója, majd előző elnöke