Professzormenedzserek

Fábri György Menedzserprofesszorok című írásában (VG, 2009. augusztus 14.) – egyebek mellett – felveti a kérdést, hogy az egyetemek vezetői mennyire legyenek professzorok, és mennyire menedzserek. A szerző gondolatainak nagy részével egyetértek, ugyanakkor nem osztom arra vonatkozó véleményét, hogy az egyetemek vezetésében muszáj a „professzori habitusnak meghatározónak maradnia”, illetve hogy a menedzsmentkészségek könnyen tanulható ismereteket és megoldásokat jelentenek, hiszen „a mai tudományos világban egy sikeres kutató-oktató karrierútján olyan projektvezetési feladatoknak és nemzetközi szintű elvárásoknak kell megfelelnie, amelyek bőven egyenértékűek MBA-kurzusokkal is”. Mitől lenne egy kiváló tudósból, nagyszerű profeszszorból – függetlenül a szakterületétől – egyik napról a másikra akár csak egy középszerű menedzser?

A menedzseri kompetenciák elsajátítása – a népszerű hiedelmek ellenére – egyáltalán nem könnyű és nem rövid folyamat. A menedzsment egy szakma, amely több tudományágból táplálkozik. Mint minden szakmára, a menedzsmentre is jellemző – többek között –, hogy egy elfogadott, de állandóan fejlődő tudáskészlettel bír, valamint olyan rendszerben működik, amely tanúsítja, hogy az egyén elsajátította ezt a tudást, mielőtt praktizálni kezd. (Egy orvos, egy mérnők, egy köztisztviselő – vagy éppen polémiánk tárgya, egy professzor – esetében természetesnek tartjuk, hogy több év alatt teljesíthető többlépcsős megmérettetésnek kell megfelelni a praktizálásra vágyóknak. Nincs ez másképp a menedzsmenttel sem.)

Fontos tudni azt is, hogy a kutató-oktató felé való elvárások gyökeresen mások, mint egy nagy szervezet menedzserével, vezetőjével szembeni követelmények. Bár a kutató-oktatónak is kell menedzselnie a saját projektjeit, alapvetően egyedül teszi ezt, esetleg egy szűk csapattal dolgozik, és célja, hogy megteremtse egy jól körülhatárolt kutatás-fejlesztés anyagi feltételeit, és minél jobban gyarapítsa az egyéni tudományos előrejutásához szükséges mutatókat, fokozatokat és címeket. Egy intézmény – legyen az egy gazdasági szervezet vagy egy egyetem – vezetőjének munkája azonban ennél jóval öszszetettebb.

Ami az MBA-val való egyenértékűséget illeti: szerintem semmiképpen nem mondható el, hogy az MBA-programok egy néhány hónapos gyorstalpalót testesítenének meg. Ráadásul egy jó MBA-diploma a menedzseri életpályán való előrejutásnak fontos, de csak egyik lépcsőfoka. A legkiválóbb vállalatok emellett nagyon komoly vezetőfejlesztő rendszereket működtetnek, amelyekben a menedzserek munkájuk mellett hosszú évekig „tanulnak”.

Mint ahogy Fábri György is írja, mára több egyetem a nemzetközi versenyben helytálló, évi harminc-negyven milliárd forint költségvetésű „nagyüzemmé” vált. Nem reális elvárni a kitűnő professzoroktól, hogy megfelelő felkészítés, gyakorlat, tapasztalat hiányában legyenek ilyen hatalmas és összetett szervezetek csúcsmenedzserei. A problémát bonyolítja, hogy a rektorokat egy viszonylag rövid időre a társaik választják. Tisztelet azoknak a kivételes embereknek, akik egy ilyen helyzetben képesek elkerülni a hamis kompromisszumokat, és hajlandók meghozni a saját egyetemük érdekében népszerűtlen döntéseket!

Azzal egyetértek, hogy egy „klasszikus” menedzser teljesen alkalmatlan egy felsőoktatási intézmény vezetésére. Ezért azt gondolom, nem az a kérdés, hogy az egyetemek vezetői menedzserek VAGY kiváló professzorok legyenek. Az igazi kérdés: mit kell tenni azért, hogy az egyetemi, főiskolai vezetők egyszerre legyenek elismert professzorok ÉS kitűnő menedzserek. Ha erre a kérdésre nem találjuk meg a válaszokat, és néhány éven belül nem érünk el jelentős eredményeket, akkor Magyarország nem lesz versenyképes a globalizált világ egyetemi piacán, de még az európai felsőoktatási térben sem.

A szerző főiskolai tanár, a KPMG-BME Akadémia társelnöke és ügyvezető igazgatója