Túlzott bankárfizetések

Legutóbb a bankfelügyeletek bázeli bizottsága állt elő a szigorúbb szabályozás javaslatával, és az amerikai képviselőház is arra kötelezte a felügyeleteket, hogy szabályozzák a kérdést. Mondani sem kell, sok pénzintézeti vezető tiltakozik az ilyen tervek ellen. Azt mondják, szükségük van a szabadságra a kompenzációs csomagok összeállításánál ahhoz, hogy megtartsák a tehetséges munkatársakat – azokat, akik majd életet lehelnek a világ pénzügyi rendszerébe.

A kormányoknak tehát hagyniuk kellene, hogy a pénzintézetek megreformálják önmagukat? Világos, hogy a válasz nem. A válság utáni időszakban a kormányoknak fel kell vállalniuk a pénzügyi szektor fizetéseinek nyomon követését és szabályozását, különben könnyen előfordulhatnak ismét a mostani válsághoz hozzájáruló rossz ösztönzők.

A bankárfizetésekkel kapcsolatos aggályok két forrásból származnak. Az egyik a részvényesek csoportja, a másik a társadalom. Ami az előbbit illeti, a New York-i főügyész, Andrew Cuomo a közelmúltban tette közzé azokat az adatokat, amelyek szerint kilenc nagy pénzintézet összesen 600 milliárd dollárnyi kompenzációt fizetett ki 2003–08 között, miközben összesített piaci tőkeértékük jelentősen csökkent. Bár ez joggal tölti el aggodalommal a részvényeseket, az ilyen problémákat nem feltétlenül a kormányzatnak kell kezelnie. A vállalatirányítás belső átalakítása, a befektetők jogainak erősítése az igazgatótanácsok és az őket megválasztó részvényesek lehetősége.

A fizetési struktúrák ügye azonban nemcsak a részvényesekre tartozik, hiszen olyan túlzott kockázatvállalásra ösztönözhetnek, amely társadalmi szempontból nem kívánatos. Ezért még ha a pénzintézetek vállalatirányítási problémáit sikerül is rendezni, a kormányzati szerepvállalás ebben a kérdésben továbbra is indokolt lehet.

Tegyük fel, hogy a szabályozó hatóság bízhat abban, hogy a legtöbb pénzügyi cég a részvényesek érdekeinek megfelelően működik. Igazolhatja-e ez azt, hogy ezeket a cégeket mentesítsük a hitelezésükre, a befektetéseikre vagy a tőketartalékaikra vonatkozó előírások alól? Nyilván nem, hiszen a részvényesek nem viselik a társaság összeomlásával járó teljes költséget. Amint azt a jelenlegi válság is mutatja, egy ilyen csőd számláját – legalábbis részben – az adófizetőknek és a teljes gazdaságnak is meg kell fizetnie.

A pénzintézetek tevékenységének a szabályozását ugyanazok az okok indokolják, mint amelyek a társaságok üzleti döntéseinek hagyományos szabályozását. A kompenzációs struktúrákból fakadó ösztönzők meghatározzák, hogy a cég menedzserei miként viselkednek az ilyen, hagyományos szabályozási kereteken belül. És mivel az üzleti döntések hagyományos szabályozása eredendően tökéletlen, a vezetői fizetések megregulázása hasznos kiegészítő eszköz lehet a kockázatok ellenőrzésére.

A fizetések szabályozását ellenző pénzügyi cégek nyilván óvni fognak attól, hogy a kompenzációkat mikroszinten kezelje a hatóság. Úgy érvelnek majd, hogy a kompenzációs csomagok összeállításakor az egyes vezetőknek olyan információkat is figyelembe kell venniük, amelyeket a szabályozók nem képesek. A fizetési szabályozás azonban javíthat a dolgokon, anélkül hogy túlzottan részletes előírásokat fektetne le: meghatározza az általános normákat, de azon belül tág teret hagy az egyes menedzsereknek. Ilyen norma lehet például, hogy a vezetői részvényösztönzők esetében meg kell határozni egy minimális időszakot, amelyen belül a részvény vagy az opció nem tehető pénzzé. A cégek ettől még szabadon dönthetnek az ilyen juttatás nagyságáról vagy a beváltási tilalom konkrét időtartamáról.

Az ellenzők nyilván figyelmeztetnek majd a nem szándékolt következményekre. Az eddigi gyakorlat következményeit azonban már megmutatta a mostani válság. A pénzintézeteknek nem szabad megengedni, hogy olyan ösztönzőket alkossanak, amelyek mindannyiunkat kockáza-toknak tesznek ki.

A szerző a Harward Law School professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009

@ www.project-syndicate.org