Lesz-e finanszírozás energetikai beruházásokra?

Jóllehet a világ tőkepiacai már jócskán a ciklus emelkedő szakaszát árazzák, és a nyugati világ második negyedéves GDP-számai tényleg a visszaesés jelentős mérséklődéséről tanúskodnak – sőt van, ahol technikailag már vége is a recessziónak –, a banki hitelezés gyakorlatát még a válságmentalitás alakítja. A bankok úgy érzékelik, hitelportfóliójuk minősége még nem érte el a mélypontot. Különösen igaz ez a kelet-közép-európai régióra. Márpedig a banküzem természetéből adódó nagy tőkeáttétel miatt a portfólió romlása hatványozottan rongálja a hitelintézet tőkehelyzetét. Amíg a bank úgy látja, napról napra a veszteségek mérséklésével kell küszködnie, nem szívesen foglalkozik a bonyolult, sokféle kockázattal járó, hosszú távú projektfinanszírozással.

Pedig az élelmiszer-gazdaság mellett az energetika a másik viszonylag ellenállónak tekinthető ágazat. Fűteni, világítani kell, bár kétségtelen, hogy az ipari termelés visszaesésével az energiafelhasználás is csökkent. Mégis, a kereslet eléggé rugalmatlan ahhoz, hogy a bankok jól tudják modellezni egy beruházás cash flow-ját.

Míg az „arany időkben” a térségbeli bankok korlátlanul juthattak anyabanki refinanszírozáshoz, manapság a jellemzően tőzsdén jegyzett anyabankok elemzői árgus szemmel vizsgálják a kelet-közép-európai hitel-betét mutatókat, a központokban kiadták a jelszót: annyit hitelezünk, amennyi betétünk van. Ezt viszont könnyebb mondani, mint megcsinálni. Be is indult a betéti kamatverseny, de még a nyertesek sem tudnak a 150 százalék körüli hitel-betét arányról egyhamar 100 százalék közelébe kerülni. És akkor még a magas betéti kamatok kamatmarzsot romboló hatását nem is említjük, holott a nyereség – a tőkenövekmény – szükséges ahhoz, hogy a banknak legyen elég tartaléka a recesszió mélypontján óhatatlanul felszaporodó rossz hitelek megemésztéséhez. Ha egy bank veszteséges, nagyon könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy mehet a tulajdonosaihoz tőkeemelésért.

A már alkalmazandó második bázeli tőkekövetelmény-rendszer tovább szigorította a hitelek mögé megképzendő tőkével kapcsolatos szabályokat. Pont akkor, amikor amúgy is kincset ér egy pénzintézet megfelelő tőkeellátottsága. Így aztán a bankok nagyjából azt a hitelvolument tartják fenn, amellyel nekiindultak a recessziónak, újabb kötelezettséget igazán nem szívesen vállalnak, sem tőke-, sem likviditási helyzetük okán.

Nem elhanyagolható szempont, hogy az energetikai projektfinanszírozás nem a kisbankok műfaja. E nagy szakértelmet és tapasztalatot igénylő finanszírozási formát a régiós piacon csak néhány nyugati bank helyi leánya vette fel a termékpalettájára, emiatt aztán nem sok helyen állnak szóba az igénylővel. Korábban a nálunk nem megtelepedett, viszont a tőkepiaci központokban nagy súllyal bíró, a projektfinanszírozásban aktív pénzintézetek szervezésében meg lehetett finanszíroztatni akár nagyobb volumenű beruházásokat is, ezek a bankok azonban részben szintén saját problémáikkal vannak elfoglalva, részben a közép- és különösen a kelet-európai rizikóból köszönik, most nem kérnek. Mégis mire lehet számítani? Lassú olvadásra. A nem túl nagy, 20–50 millió euró finanszírozást igénylő, a helyi piacokon ténykedő bankok által felvállalható, biztos kereskedelmi lábakon álló, jól átgondolt és végigtárgyalt – és nem utolsósorban alaposan dokumentált – projektekre előbb-utóbb lesz finanszírozás. A helyi bankok mellett a multilaterális intézmények, az EBRD, az EIB és a Világbank tűnhetnek fel a hitelnyújtók között. A hiteltárgyalások hosszadalmasnak bizonyulhatnak, 15-20 éves futamidőkkel nemigen lehet operálni, a jogi feltételrendszer keménynek ígérkezik, és akkor az árazásról még nem is beszéltünk… Mégis, szükség van az új energiaforrásokra, a piac ezért, ha óvatosan is, de be fog indulni.

Az eddigiektől eltérően a bankok jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy stabil és ismert vállalkozások projektjeire adjanak pénzt. Olyanoknak, amelyeknek nem ez az első és egyetlen beruházásuk, mint ahogy volt az számos megújuló projekt esetén, hanem jól bejáratott üzletmenetük van. A beruházó már bejáratott üzletmenete által generált cash flow, valamint eszközparkja már kellő biztosítékot nyújthat a hitel visszafizetésére a projekt jövőbeni cash flow-ján túl a hitelező számára.

Egy erőművi beruházás esetében a projekt kereskedelmi stabilitását a beruházó hitelképességén túl az is jellemzi, hogy milyen versenyelőnynek van birtokában. Rendelkezik-e erőforrással (energiahordozó), illetve az infrastruktúrák szempontjából ideális helyszínnel. Mennyire stabilak azok a partnerek, amelyeknek az energiát majd értékesíti, van-e hosszú távú értékesítési szerződése, megfelelő mennyiségi, ár-, fizetési és garanciarendszere.

Szerencse, hogy a recesszió, a pénz- és tőkepiaci válság számos pozitív hírt is tartogat az energetikába beruházók számára: csökken az alapanyagok, az olaj és az acél ára. Egyre növekvő mértékben áll rendelkezésre szakképzett munkaerő, illetve a technológiabeszállítók is rövidebb határidővel tudnak teljesíteni a kereskedelmileg és közgazdaságilag nem kellően alátámasztott projektek ellehetetlenülése miatt.

Mert az energetika a recesszió által okozott átmeneti fogyasztáscsökkenés ellenére stabil ágazatnak számít, hiszen mind a gazdaság, mind a lakosság számára elengedhetetlen termék, erősen korlátozott helyettesítési lehetőségekkel. A jelenlegi energiatermelő eszközpark (egészét tekintve) mind Magyarországon, mind a régióban elavult, rossz hatásfokú, s ezért jelentős CO2-kibocsátású. A gazdasági növekedés nélkülözhetetlen feltétele a biztonságos, versenyképes és környezetkímélő energiatermelő eszközpark.

Simonyi Tamás a KPMG pénzintézeti tranzakciókért felelős igazgatója; Kiss Péter a KPMG energetikai és közüzemi szektorának globális vezetője