Másfajta kiigazítások

Az utóbbi hetekben a magyar gazdasággal kapcsolatos hírek a lassan már szokásossá váló kettősséget mutatják. Egyrészt az ország pénzpiaci megítélése érzékelhetően javul. Az állampapír-piaci hozamok jelentős mérséklődésével párhuzamosan a jegybanki kamatcsökkentések sorozata – mégpedig 50 bázispontos lépésekben – immár alapvetően része lett a közeljövőre vonatkozó várakozásoknak, és az évet jó eséllyel 6 százalék körüli irányadó kamatláb mellett zárja a hazai gazdaság. Eközben ugyanakkor a fogyasztási és a foglalkoztatási statisztikák arra utalnak, hogy a belső kereslet vélhetően még hosszabb ideig nyomott marad. Ráadásul a költségvetési szektor érintettjei (pillanatnyilag elsősorban az egészségügyi dolgozók, de meglehet, apránként a helyi és megyei önkormányzatban foglalkoztatottak egyre nagyobb hányada) tartalékaik kimerülését jelzik, türelmük – gazdasági, szociális és politikai értelemben egyaránt – fogytán.

Ennek láttán egyre többen újabb fordulatot szorgalmaznak a fiskális politikában, mondván: a jelenlegi restrikció megfojtja a jövőbeli gazdasági növekedés esélyét is, és végzetesen aláaknázza a korábban még valamennyire meglévő szociális biztonságot. Az, hogy Magyarország az idén és jövőre is a GDP 4 százaléka alatti szinten szándékozik tartani az államháztartás hiányát, ebből a nézőpontból félreértett stréberségnek, olyan gazdaságpolitikai hibának tetszik, amelynek árát a szociális helyzet romlásával, a szegénység fokozódásával fizeti meg a magyar lakosság. E gondolatmenet logikus folytatása szerint a most alkalmazott gazdaságpolitika helyett – hasonlóan a többi visegrádi országhoz – Magyarországnak is éppenséggel fokoznia kellene a közcélú beruházásokat, serkentve ezzel az építőipar és a közösségi szolgáltató szektor, végső soron pedig az egész belföldi gazdaság teljesítményét. Az e mögött meghúzódó implicit feltevés szerint Magyarország mostanra már visszaszerezte annyira a külföld bizalmát, hogy a restrikció folytatása már nem szükségszerű – és óvatos, célzott élénkítéssel mérsékelhetők a foglalkoztatási és fogyasztási veszteségek.

Kétségtelen, Magyarország ma már nem tartozik a legtámadhatóbbnak ítélt régiós államok közé, és 2009 végén nagy valószínűséggel a második legkisebb GDP-arányos államháztartási hiányt mutatja a térségben. Ugyanakkor tartósan és strukturálisan lényegesen sebezhetőbb, mint a többi visegrádi ország. Államadósságunk, külső forrásokra történő ráutaltságunk jóval nagyobb, a lakosság és a vállalkozások jó része devizában adósodott el, ráadásul önálló, megtámadható valutánk van (azaz nem vagyunk az euróövezet része). Fél-háromnegyed évvel ezelőtt még a valutaválság réme kísértett bennünket, és sebezhetőségünk sokkal inkább a balti és a balkáni államokhoz tesz bennünket hasonlóvá. Az ő példájuk napnál világosabban mutatja: amennyiben a korrekció késve kezdődik, illetve nem elég meggyőző a meghatározó nemzetközi pénzpiaci szereplők számára, úgy csak a rossz és a még rosszabb közötti választás marad. Vagy a nemzeti valuta drasztikus leértékelése (amely a vagyontárgyak elértéktelenedésével, a hitelfedezeti értékek zuhanásával, egyszerre drasztikus elszegényedéssel és a pénzügyi rendszer megrendülésével fenyeget), vagy az ún. „belső leértékelés”, amely szerencsés esetben megőrzi ugyan a valuta értékét és nem rendíti meg a pénzpiaci stabilitást, azonban csak a bérek két számjegyű nominális csökkentése és ezzel analóg GDP-visszaesés árán érhető el – beláthatatlan politikai feszültségeket generálva. Másfajta kiigazítással is lehet tehát próbálkozni – de nem valószínű, hogy a pénzpiacok bizalmi helyzete már megérett erre. A túl korai élénkítési kísérlet pedig végső soron az elszegényedés további fokozódásához vezethet.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója