A félig tele pohár

Ezeknél az ügyeknél sokkal nagyobb problémák feszítik évről évre a szektort. Ilyen a szőlőterületek folyamatos csökkenése, a szőlőtermesztési biztonság szinte teljes elvesztése, az importborok piaci térnyerése és folytathatnánk a sort. De vizsgáljuk meg a félig tele poharat is! Egyre nagyobb elismertségnek örvendenek a hazai borok külföldön, ez köszönhető a technológiai fejlődésnek és a több év(tized)es elmaradással tavaly elindult közösségi bormarketing-tevékenységnek is. Az, hogy utóbbi végre elindult, örvendetes hír. Hogy milyen formában, az már kevésbé. A rendelkezésre álló források pedig nemhogy a világ megváltásához nem elegendők, de még kisebb földrészekéhez sem. A rendszer inkább hasonlít egy kiöregedett cirkuszi oroszlánhoz – amelyet még biztos, ami biztos, meg is kötöznek –, mint egy sikerre és elismerésre éhes fenevadhoz. És itt nem elsősorban a rendszerbe beágyazott szervezetekre, hanem a felesleges bonyolultságára gondolok. A döntéshozatali mechanizmus felesleges lassítására, a bürokrácia végletekig történő kiteljesítésére, és sorolhatnám még a sok apró mozzanatot, amely összességében már szinte kezelhetetlenné teszi a rendszert.

Ezeket a gondolatokat úgy írom le, hogy közel tíz éve foglalkozom közösségi bormarketinggel a Soproni borvidéken. Sok-sok pályázati és támogatási rendszert láttam, tapasztaltam ez idő alatt, de sajnos ez a rendszer is a klasszikus magyar iskolát követte. Pedig amikor szóba került egyáltalán, hogy végre megszületik a MAGYAR KÖZÖSSÉGI AGRÁRMARKETING, és ebben a szőlész-borász szakma is kiemelt szerepet kap, akkor – talán a velem született bizalom és naivság miatt – még hittem benne, hogy egy rugalmas, hatékony rendszer áll fel. Hiszen nem kellett volna szinte semmi újat kitalálni, csak a világban működő példákból meríteni.

Sajnos azonban már az alapoknál kezdődtek a gondok, hiszen a közösségi szervezet alapítása sem volt hétköznapi eset, a tulajdonosi kör (a mai napig nem látok benne logikát) „kiválasztása” sem volt hétköznapi. Ezek után következett a harc, hogy az állam mégis megtarthassa a kontrollját a rendszer felett, mert ez Magyarország. És ebben a csatában sajnos a hivatali gépezet nyert. Az indoklás pedig a klasszikus: az EU csak így engedi (ez a hivatkozás a mai napig a kedvenc mondata a magyar közigazgatásnak, szinte minden téren). Azóta tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz, de hát ki tudta akkor még, hogy ilyen területeken mit enged s mit nem az unió. Majd következett a szakmai vita, és itt már a „szakma” is kezdett egymásnak esni, sajnos. Óriási viták az elosztási rendszerről, a megvalósítás módjáról és szinte minden apró momentumról. Hiszen globálisan nem nagy pénzekről beszélünk, de hazai viszonylatban már jelentős összegről (még mindig nem akkoráról, mint egy vezető hazai sörmárka éves marketing-költségvetése).

Ezzel együtt véleményem szerint a pohár még mindig félig tele van, hiszen a rendszer mégis elindult. Egyre nagyobb aktivitással találkozunk mind hazai, mind nemzetközi téren. Öröm látni, hogy Európa több országában elkezdtek beszélni a magyar borról, hogy itthon egyre több kampány indul, ami folyamatosan generálja a további ötleteket. Elindult valami! Természetesen az út még nagyon hosszú, és talán nem is a legsimább, de apró lépésekkel messzire lehet jutni, ehhez kitartás, folytonosság és következetesség kell. Nem szabad folyamatosan újratervezni, de természetesen alkalmazkodni kell a világhoz. És ha még a termelők is belátják, hogy nem varázsszerről van szó, amely minden problémát megold egyszerre, hanem egy mankóról, amelyre lehet támaszkodni (de azért járnia mindenkinek saját magának kell), akkor elérhetjük a célunkat.

A szerző a Bormarketing Műhely Nonprofit Kft. ügyvezetője