A helyes sorrend

A távfűtés előnyeit Európa-szerte elismerik. Ma már mindenki tudja, hogy az egyedi fűtések összességéhez képest egy modern kogenerációs erőműben (a megtermelt elektromos áramnak köszönhetően) hatékonyabban állítható elő hőenergia. A hazai távhőszolgáltatók ezt a hatékonysági előnyt – ha egyáltalán fel tudták mutatni – gyakran nem voltak képesek érvényesíteni áraikban, és a piaci szabályozás sem segítette őket. Ezért lehettek olyan sikeresek azok a vállalkozások, amelyek sorra győztek meg lakóközösségeket a távhőrendszerről való leválásról és gázkazánok telepítéséről. Az utóbbi időszak történéseit figyelve azonban azt látjuk, hogy a távhőszolgáltatók végre felvették a kesztyűt, harcolnak a fogyasztóikért, és a szabályozás terén is történnek változások.

A változás legfontosabb tényezői az energetikai piacon megjelenő, életképes projekteket kereső beruházók voltak. Az általuk hozott tőke segítségével egyre több szolgáltató volt képes modernizálni energiatermelését, állított üzembe kogenerációs kazánokat, helyi olcsó tüzelőanyagot elégető biomassza-erőművet vagy éppen geotermikus erőművet.

A másik fontos újdonságot az jelenti, hogy a fogyasztók kikövetelték maguknak a távfűtéses lakásokban is a felhasznált hőenergia szabályozásának a lehetőségét. A mérhetőséget és ezen keresztül a takarékosabb felhasználást több állami, önkormányzati támogatási program is segíti.

Végül a leválások jelentette piaci kényszer arra szorította a szolgáltatókat, hogy belső működésüket is racionalizálják. Mint látszólag stabil piacú, jellemzően önkormányzati tulajdonú vállalatok, sok esetben messze elmaradtak hatékonyságban az ideálistól. Bár – eleinte – sok esetben a versenytársként megjelenő, a fogyasztóknak más alternatívát kínáló energetikai cégek sem működtek tökéletesen, a különbség mégis szembetűnő volt. Mára az önkormányzati cégek egy része racionalizálta a szervezetét, így összességében alacsonyabb fajlagos költségszintre állt be.

Mindezek eredményeként ma már valóban igaz több hazai városban is, hogy a leghatékonyabb fűtési alternatíva a távfűtés, amelyet a szabályozásnak érdemes és kell is támogatnia. A jelenlegi, 18 százalékos áfakulcs napirenden lévő csökkentésével kapcsolatban érdemes körülnézni régiónkban: Csehországban, Észtországban a legalacsonyabb, 5 százalékos áfaszintet határozták meg, Litvánia és Lettország 9 százalékos áfakulcs-csal terheli a távfűtést, és Szlovákia is a mienknél alacsonyabb, 14 százalékos általános forgalmi adót alkalmaz ebben a körben. Az Alkotmánybíróság által megerősített jelenlegi hazai szabályozással szemben számos országban a helyi hatóságok bármely lakott terület számára előírhatják a távhőrendszerre való csatlakozást, vagy megtilthatják az arról való leválást. Közgazdászszemmel az is elgondolkodtató, hogy a hazai gázárszabályozásnak köszönhetően ma ugyananynyit fizet egy köbméter gázért a legkisebb lakossági fogyasztó is, mint a hozzá képes milliószoros mennyiséget vásárló szolgáltató. Ezekben a szabályozási kérdésekben a távhőszolgáltatók várhatóan eredményesen tudnak majd fellépni hazánkban, mint ahogy teszik ezt szakmai szövetségeik az Európai Unió szintjén is.

Nehéz eldönteni, hogy az energetikai beruházásokba beömlő, megtérülést kereső tőkének, a fogyasztók tudatosabb magatartásának vagy a közvetlen versenytársak jelentette veszélynek van-e nagyobb szerepe abban, hogy a magyar távhőszolgáltatók közül ma sokan hatékonyabban működnek, mint néhány éve. Így azonban ez a szektor jó példa lehet arra, hogy először a saját háza táján tesz rendet egy iparág, és ezt követően próbál hatást gyakorolni a szabályozás megváltoztatására. Bárcsak mások is ezt a sorrendet választanák!

A szerző a CEMI ügyvezető igazgatója