A klímaalku mélyrétegei

Fényévnyire van a fejlett és a fejlődő országok álláspontja a leendő klímamegállapodás finanszírozása, végrehajtási feltételrendszere tekintetében – jelezték a bangkoki klímaegyeztetést megjárt brüsszeli illetékesek. A kérdés látszólag „csak” annyi, hogy milyen arányban osztozzon a terheken a két országcsoport – egyáltalán jusson-e a teherből a fejlődőkre is –, és hogy a pénzügyi források igénybevételéhez milyen feltételeket szabjanak. Valójában akad még számtalan egyéb, a fejletteket is megosztó ok, amiért kétséges a decemberi megállapodás. Mellettük azonban egyre markánsabban megjelenik egy további feszültség: a globális méretű „centrumperiféria-konfliktus”. A hajdan kizsákmányolt gyarmatok és a rajtuk (is) meggazdagodott nyugati ipari államok történelmi vitája. Régi seb ez, amelynek tudatában vannak a fejlett országokban is. Próbálják is kezelni, még ha sokszor kombinálva a nemzetgazdaságuknak is előnyös formákkal. Mindenesetre nem véletlen a sok segély-, hitel- meg támogatási akció. A fejlődők sok szempontból jogos frusztrációja azonban annál sokkal nagyobb, mint amennyi alkalmi kompenzációt a segélycsomagok nyújthatnak.

Mindez a mostani klímaalkuban kezd fontos tényezővé válni. Itt ugyanis egy konkrét területen lehet a Nyugat fejére olvasni – a hivatalos indiai álláspont tipikusan ilyen –, hogy történelmi léptékben óriási szén-dioxid-kibocsátás árán jutott el mai fejlettségére, ehhez képest nem várható el az iparosodás útjára most lépett gazdaságoktól, hogy máris visszafogják magukat, vagy hogy saját erőből finanszírozzák meg a drága megújuló energiát. Magyarul: ha a Nyugat „elrontotta a klímát”, akkor ennek árát fizesse is meg, ne a feljövő gazdaságokat terheljék meg úgy, hogy felemelkedésük most erről az oldalról kapjon újabb késleltető koloncot. Ami viszont voltaképpen azt (is) jelenti, hogy ha a fejlődők most jutottak el oda, hogy immár képesek lehetnek nagyot ugrani, de a Nyugat azt szeretné, hogy ezt klímabarát módon tegyék, akkor finanszírozza meg nekik az ehhez szükséges technológiát.

Persze nincs ez ennyire lekerekítve, a történetet sok nüansz árnyalja. De az tény, hogy a fejlődők ezúttal egy konkrét terepre leltek, ahol úgy érzik, leverhetnek valamit az elmúlt évszázadok igazságtalanságaiból. Sok minden kapcsán szorgalmaztak már eddig is kompenzációkat, részben hasonló morális alapról. De most először érezhetik nyeregben magukat, amennyiben a klíma romlásának megállítása a Nyugat érdeke is. Ha úgy tetszik: ezúttal zsarolható is. És ez új helyzet. Érthető is. Csak egy kicsit kockázatos.

Például: nem biztos, hogy realisztikus elvárni, hogy ezen az egy konkrét területen most majd minden történelmi aljasság megfizettethető. Gazdasági válság nélkül sem lett volna reális arra számítani, hogy mondjuk az egyébként is versenyhátránnyal küszködő, növekedési ütemében a világpiactól elmaradó európai nemzetgazdaságok meg tudják fizetni a most robbanó új gazdaságok technológiai átállását. Ráadásul az érme részben meg is fordítható: a nyugatiak azért is veszítenek a világpiaci versenyben, mert a most fair feltételeket kérő fejlődők némelyike például a szociális, munkavédelmi, környezetvédelmi kiadások brutálisan alacsony szinten tartásával tud kis költségű portékával a piacra lépni.

Még egyszer: nem ez az egy probléma rontja a decemberi megállapodás esélyeit – akad a nyugati oldalon is elég. Csak remélni lehet, hogy az asztal körül végül mindenki tudja majd, hogy bár látszólag csak pénzügyi, technológiai, méltányossági kérdésekről vitatkoznak, valójában a közös klíma sorsa az alkudozás tétje. Amit elrontani csak egyszer lehet. Utána már mindegy lesz, hogy egyébként miben kinek volt igaza.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője