Borlaug és a bankárok: a neoklasszikus elmélet csődje
A zöldforradalom előtt Gunnar Myrdal Nobel-díjas közgazdász még komor jövőt jósolt a szegénységbe süllyedt Ázsiának. A kontinens e helyett gazdasági nagyhatalommá vált. Hasonlóképpen tekinthető Borlaug élő hagyatékának Afrika eltökéltsége, amellyel az éhezés ellen indított küzdelmet. Az a tény, hogy a zöldforradalom soha nem jutott el a legszegényebb kontinensre – ahol a mezőgazdaság termelékenysége alig harmada az ázsiainak –, világosan jelzi, hogy tág tere van a további javulásnak.
A zöldforradalomról azonban az is kiderülhet, hogy csak időlegesen hozott enyhülést. A válság előtt tapasztalt élelmiszerár-robbanás e tekintetben figyelmeztető jel volt, csakúgy, mint a mezőgazdasági termelékenység növekedésének lassulása. Indiában az agrárszektor lemaradt a dinamikusan fejlődő gazdaság többi területétől, az ágazat jövője teljesen bizonytalan, mert a talajvízszint – amelytől az ország nagyban függ – gyorsan süllyed.
Borlaug 95 éves korában bekövetkezett halála emellett arra is emlékeztet, hogy mennyire eltorzult az értékrendünk. Amikor hajnali négykor értesült a díj elnyeréséről, akkor már a mexikói földeken serénykedett, szüntelenül törekedve a mezőgazdasági hozamok növelésére. Ezt ő nem valamiféle látványos javadalmazás reményében tette, hanem a munkájába vetett hite és szenvedélye folytán.
Micsoda kontraszt látható Borlaug és a Wall Street pénzügyi bűvészei között, akik az öszszeomlás szélére sodorták a világot! Ez utóbbiak azzal érveltek, hogy a motiváltságukhoz őket gazdagon kompenzálni kell. Az általuk igénybe vett ösztönzési struktúrák – egyéb iránytű hiányában – nem olyan új termékek bevezetésére késztették őket, amelyekkel a közember életét lehetett volna javítani, hanem rövidlátó kapzsi magatartásra, amellyel az egész globális gazdaságot veszélyeztették. Az újításaik azt a célt szolgálták, hogy meg tudják kerülni a könyvelési előírásokat és a pénzügyi szabályokat, holott azoknak éppen az átláthatóságot, a hatékonyságot és a stabilitást kellett volna szolgálniuk.
Van itt egy további, mély kontraszt is: társadalmaink megtűrik az egyenlőtlenséget, mert azt társadalmilag hasznosnak találják. Ezt az árat fizetjük azért, hogy ösztönözzünk embereket a társadalmi jólét előmozdítását szolgáló tevékenységre. A Nyugatot egy évszázada uraló neoklasszikus közgazdasági nézetek szerint minden egyed javadalmazása az ő társadalmi határhasznosságát tükrözi, pontosabban azt, amivel ő járul hozzá a társadalom gazdagságához. Az ilyen érvelés szerint akinek jól megy a sora, az jót is cselekszik. Ezt a tételt Borlaug és a bankárok egyaránt cáfolják. Ha a neoklasszikus elmélet helyes lenne, akkor Borlaug a világ leggazdagabb emberei közé került volna, míg a bankárok a szegények közkonyhái előtt állnának sorba. A neoklasszikus elméletekben természetesen megtalálható az igazság egy morzsája, az ilyen tételeket felszínre hozó 19. század – és előtte az egyszerűsített gazdasági elveket feltáró 18. század – teóriái mindazonáltal alkalmatlanok a 21. század gazdaságainak működtetéséhez.
Vezető bankárok gyakorta távoztak sok százmillió dolláros végkielégítéssel, miközben a társadalomban mindenki más rosszul járt: a részvényesek, a kötvénytulajdonosok, az adófizetők, a lakástulajdonosok és az egyszerű dolgozók. Vajon elhi-
szi-e bárki is, hogy az amerikai bankvezetők – a társadalom minden más tagjával szemben – hirtelen annyival termelékenyebbé váltak volna, amellyel kiérdemelhették volna a hatalmas juttatásokat? Vajon azt is elhiszi-e bárki, hogy az amerikai vezérigazgatók anynyival termelékenyebbek lennének, mint más országokban tevékenykedő, de jóval szerényebben fizetett versenytársaik? Ennél is rosszabb, hogy Amerikában – az alapfizetést messze meghaladó összegű – részvényopciókkal javadalmazzák a vezetőket, ezért itt a jövedelmeket a részvénypiaci buborék önmagában is a csillagos égig tudja emelni. Nem csoda, ha a részvényopciók erős ösztönzést teremtenek a rövidlátó döntésekhez, a túlzott kockázatvállaláshoz, illetve a „kreatív könyvelési technikák” alkalmazásához.
Az ösztönzők eltérítése eltorzította a gazdaságunkat és a társadalmunkat. Összekevertük az eszközöket a célokkal. A felfújt pénzügyi szektor odáig terjeszkedett, hogy a vállalati profitok 40 százaléka ott keletkezett. A legpusztítóbb hatás azonban a humántőkében, a legértékesebb erőforrásunkban mutatható ki. A pénzügyi szektorban szokásos bőkezű javadalmazás – bármilyen abszurd is – számos kiváló elmét vonzott a bankokhoz. Ki tudja, hány Borlaug került volna ki azok közül, akiket elvakított a Wall Street vagy a londoni City gazdagsága? Ha csak egy is elveszett, a világ mérhetetlenül szegényebb lett.
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.