Demokratikus kontroll

A válságkezelésre összpontosító kormányzati munka valójában nem is a kormánytagok, hanem az őket támogató politikai erők igazi erőpróbája. Miközben a szakmai feladatok ilyen kiélezett döntési helyzetekben válnak a leginkább egyértelművé, a támogató politikának képesnek kell lennie rövid távú, önös érdekeit félretenni, és számtalan népszerűtlen, de szakmailag indokolt és valójában az ország pártfüggetlen érdekeit szolgáló intézkedések tömegében dönteni. Ezzel ellentétes politikával talán lehetséges lenne pillanatnyi, olcsó támogatottságra szert tenni, de nem kétséges, hogy mindez tovább erodálná az ország esélyeit a válságból való tartós és fenntartható szerkezetű kilábalásra, a növekedésre és a felzárkózásra.

Eközben, ahogy általában egy jó döntéshozó a legnehezebb helyzetekben hallgatja meg leginkább a környezete, még a kritikusai véleményét is, úgy egy sikeres válságkezelés iránt elkötelezett kormányzati politikának sem csak az önkontrollját kell megtartania, de ésszerű igénye mutatkozhat egy olyan politikai ellenzékre is, amely szakmai jellegű észrevételekkel élő, értékelhető és értelmezhető ellenvéleményeket fogalmaz meg.

Nem kérdés, hogy a kormányzati munka tartalmát követő és megítélő, szükség esetén azt kritikával illető, az intézkedések között szelektálni képes, azokat valós értékük szerint támogató vagy támadó ellenzéki megnyilatkozások a válságkezelés sikerére rászoruló ország elemi érdekeit szolgálják. Ezzel szemben egy kormányzati politika egészét degradáló, az intézkedéseket válogatás nélkül lekicsinylő, a tartalmi értékelés helyett olykor lejárató személyeskedésben, alkalmanként fenyegetésekben megnyilvánuló ellenzéki politizálás éppen az eredeti demokratikus kontrollfunkcióját vesztené el. Ilyesfajta ellenzéki magatartás alapján ugyanis már nemcsak a kormányzat számára válna semmivé vagy értelmezhetetlenné a külső kritikai kontroll, de valójában a nyilvánosság, a közvélemény számára is ellenőrizhetetlenné válna a kormányzati politika, hiszen az intézkedések értékelésekor eltűnne a bennfentes és hozzáértő támogatás, és a kormány munkájának megítélése puszta hitbeli kérdéssé válna.

Különösen visszás lehetne egy effajta ellenzéki magatartás akkor, ha az ellenzéknek a választásokat megelőzően jó esélye mutatkozna a következő kormány megalakítására is. Ilyen esetben várhatóan a máskor semleges véleményformáló erők, sajtóorgánumok, szakértők, gazdasági vezetők is az ellenzéki magatartáshoz idomulnának, és ha olykor rossz lelkiismerettel is, de egyre gyakrabban tennének hasonló minőségű, sokszor elkerülhetetlenül értékromboló megnyilatkozásokat. Ráadásul az ilyen természetű ellenzéki politizálás – a tartalomnélküliség taktikája, a szakmai megfontolások nélküli kritika és ígérgetés – az elkövetkező kormányzás tartalékait emésztené fel jó előre, s így az ország további eladósodását növelné nemcsak pénzbeni, hanem ideológiai és kulturális értelemben is. Márpedig a válságból ha mást nem is, azt mindenképp megtanulhattuk, hogy a jövőbeni források terhére történő eladósodásnak egyszer elkerülhetetlenül meg kell fizetni az árát.

Még szerencse, hogy ezek az aggályok csak feltételes módban vethetők fel. Hiszen az ország az elmúlt húsz év pénzügyi és társadalompolitikai vargabetűi után végre megérdemelné, hogy a válságból valóban olyan erős pozícióban kerüljön ki, amilyet független elemzők az legutóbbi hónapok kormányzati intézkedései alapján jósolnak neki. Jogos igény tehát, hogy ezt az esélyt most ne csorbítsák sem egyéni, sem pártpolitikai érdekek vagy törekvések.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere