Tartós befektetési számla – racionális viták felé
De hagyjuk a napi politikát és érdekharcokat! Gondoljuk át a megtakarítástámogatás teljes kérdéskörét. Mert két évtized után ideje volna. Ha nem teszszük, ha nem fogalmazzuk meg, majd nem jutunk konszenzusra arról, hogy miként is gondolkodjunk a problémáról, akkor az folytatódik, ami eddig: kormányok (adó)kedvezményeket találnak ki – vagy inkább lobbik harcolják ki azokat –, melyeknek előbb a mértékét nyesik vissza, utóbb pedig megszüntetik. És kezdődik az egész elölről. A nyesz élt öt évet. Csak a visszanyesés maradt ki rövid életéből.
Kezdjük azzal: kell-e egyáltalán a megtakarítást támogatni, elvégre a megtakarítás természetes, magától értetődő dolognak tűnik. A megtakarítások támogatása mellett makrogazdasági és társadalmi/politikai érvek hozhatók fel, melyek akár egybe is eshetnek. Makrogazdasági érv, hogy a megtakarítások alacsony szintje a potenciális gazdasági növekedés elérése elé tornyosuló akadály, amelyet megtakarítástámogató gazdaságpolitikai lépés eltávolíthat a holnapi magasabb fogyasztás reményében ösztönözve a mai fogyasztás csökkentésére. (A problémának több megoldása létezhet, ez csupán az egyik, és nem biztos, hogy a leghatékonyabb.) A megtakarítástámogatásnak azonban költségvetési ára van. Az a jó konstrukció, amely nagyobb mértékben növeli a megtakarításokat, mint amennyibe kerül. (Elképzelhető olyan eset, hogy a túlzottan bőkezű támogatás csökkenti a megtakarításokat!) Ezzel a kérdéssel ritkán foglalkoznak, ritkán modellezik, vagy ha igen, azt a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank jól titkolja. (Magam e tárgyban csupán egy retrospektív és nem teljesen meggyőző kutakodást ismerek, Vidor Anna: A megtakarításösztönzők hatása: Magyarországi tapasztalatok. PM Kutatási Füzetek 15., 2005. október.)
A társadalmi/politikai érv az állampolgárra tekint. Az emberi életnek két olyan kiemelt szakasza van, amelyben nagy összegű megtakarítással rendelkezni fölöttébb célszerű. Az egyik az időskor, amikor az ember nem vagy kevésbé alkalmas a megélhetését lehetővé tevő munkajövedelemre szert tenni. A társadalom, a politika viszont minél kevesebb kukákban guberáló öreget akar látni, az időskori szegénységet a lehető legminimálisabbra kívánja viszszaszorítani. A másik a pályakezdés, az önálló egzisztenciateremtés, a családalapítás ideje, az első saját lakás, ház megszerzése. Lehet persze hitelt felvenni, de célszerű a minél nagyobb önrész, már csak azért is, mert annyival is kisebb hitelt kell felvenni. A szülői házban ragadás, vagy az albérletről albérletre hányódás a társadalom egészséges szövetét roncsolja.
Társadalmi/politikai érv tehát a nyugdíjcélú és a lakáscélú megtakarítás mellett szól. Ezeken kívül nem tudok olyan más célokról – de meggyőzhető vagyok –, amelyeket, még ha a megtakarítás hosszú távú is, a kormányzatnak támogatni kellene. Azt nem tartom komolyan veendő érvnek, hogy a hosszú távú megtakarítás támogatása a magyar nép nevelésének (fogja végre föl az öngondoskodás fontosságát) és kulturális fejlesztésének (mármint a pénzügyi kultúrájának) eszköze. Makrogazdasági érv persze szólhat mellette, ha az első kettő lehetőségei e vonatkozásban kimerültek.
A tbsz végül is nem rossz konstrukció, sőt annyira jó, hogy csak ezt kellene megtartani. Mert esetében a kormány végre szakított (?) azzal a két évtizedes gyakorlattal, hogy egy támogatási formát egy intézményhez kössön (a pénzügyi lobbik erejéről és a kormányzati butaságról egyaránt tanúskodva). És épp ez az intézményi semlegesség, amelyet következetesen tovább kellene vinni. A(z önkéntes) nyugdíjpénztár és a nyugdíj-előtakarékossági számla támogatását azonossá kell tenni, és az állampolgár maga dönthessen arról, hogy nyugdíjcélú megtakarítását nyugdíjpénztárra bízza vagy maga kezeli, esetleg mindkettő. És a már a létrehozásakor reménytelenül korszerűtlen, a pénzügyi intézmények múzeumából kiszökött lakás-takarékpénztárak esetén is ugyanez a teendő. A megtakarításai támogatását igénylő tartós befektetési számlát nyit, és azon keresztül mozgatja pénzét.
Fontos lenne, hogy a megtakarítástámogatás kizárólag adókedvezmény formájában valósuljon meg, mert csak ez biztosítja az állami támogatások legális jövedelemtulajdonosokra való korlátozását. Az államkincstár ne foglalkozzon azzal, hogy a megtakarításokat kiegészítendő pénzeket utalgasson. Az adókedvezmény felső határa biztosítja a társadalmi igazságosságot, azt azonban tudomásul kell venni, hogy esetünkben nem szociálpolitikai intézményről van szó, hanem olyasmiről, amely az alsó középosztálytól felfelé járul hozzá a társadalom stabilizálásához.
Ha a fenti algoritmus beivódik a döntéshozók gondolkodásába, akkor majd nem akörül folynak a viták, hogy nyesz vagy tbsz, kár lenne az előbbit elveszteni, bár örülünk az újnak. Pozitív hozadék lenne a lobbik viszszaverésének könnyebbé válása. A viták akörül folynának, hogy makrogazdasági szempontból mekkora támogatási szint az optimális. Az egyik fél ennyit mond, a másik fél meg annyit. Aztán a kettő között valahol megegyeznek. Mi meg úszhatunk a boldogságban, hogy a viták végre a racionalitás medrébe terelődtek.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.