Amerika az olasz, Európa a japán úton
Amint az újabb és újabb öszszegek áramlásában fennakadás történt, a lakásárak 30 százalékkal zuhantak, az új lakások építése pedig 70 százalékkal esett vissza, a recesszió elkerülhetetlenné vált. Az elbocsátott építőipari munkások nadrágszíj-öszszehúzásra kényszerültek, csakúgy, mint az ingatlanok tulajdonosai. A fogyasztásukat egyesek azért fogták vissza, mert szegénynek érezték magukat, másoknak pedig a bankok megtagadták az ingatlannal fedezett, fogyasztásra szánt hitelek folyósítását, miután megriadtak a jelzáloghitelek értékpapírrá alakításában támadt zavaroktól.
A mostani válság kipattanása utáni recesszió első 11 hónapja ugyanolyan súlyos volt, mint az 1929-es nagy válság első 11 hónapja. Ez alkalommal azonban a gyorsan elfogadott, gigantikus, keynesi élénkítő csomagtervek, amelyek értéke világviszonylatban elérte az 1400 milliárd dollárt, továbbá az együttesen 8000 milliárd dollárosra becsült bankmentő akciók megtették a magukét. Hatásukra ez év tavaszán vagy nyár elejére megállt a hanyatlás, és – remélhetőleg nem csak átmenetileg – megszűnt a recesszió.
A kapacitások kihasználatlansága mindazonáltal tetemes maradt. Még évekig tart, amíg a világgazdaság fejlődése visszatér a hosszú távú trendhez. Ez főleg annak fényében valószínű, hogy a növekedési kilátások nem túl ígéretesek, és a munkanélküliség tovább növekszik, mind az Egyesült Államokban, mind Európában.
A gyógymód, amely eddig hatott és amelyre belátható időn belül szükség lehet, az nem más, mint az államháztartási hiány növelése. Ennek során a kormányok felszívják a magánmegtakarításoknak a magánberuházások feletti többletét, és azt újrainjektálják a globális gazdaságba, ezzel stabilizálják az összkeresletet és a pénzügyi rendszert. Ebben a folyamatban azonban az államadósságok mindenütt meglódulnak. A stabilitási és növekedés paktumban megszabott 3 százalékos, GDP-arányos hiányplafont 2009 során csaknem az összes EU-tagállam áthágja, sőt, több helyen 10 százalékot is eléri vagy meghaladja, történetesen Spanyolországban (10 százalékkal), Nagy-Britanniában (14 százalékkal) és Írországban (16 százalékkal).
Ebben a vonatkozásban különösen zavarkeltő a helyzet a válság epicentrumának tekintett Egyesült Államokban. Ez év végére az ottani államadósságnak a GDP-hez viszonyított aránya eléri a 87 százalékot, holott 2008-ban még csak 73 százalék volt. Ez a mutató – a jövőre várt 11 százalékos GDP-arányos deficitet is figyelembe véve – 2011-ben bizonyosan meghaladja a 100 százalékot. Az ország – amely valaha a kapitalista stabilitás szimbóluma volt – most a fejlődő világ 80-as évek eleji, ijesztő képét mutatja.
Bár elvileg országok is válhatnak fizetésképtelenné, ennek megelőzésére több eszköz is igénybe vehető. Sokan számítanak arra, hogy az USA az „olasz kártya” kijátszásával próbálkozik: elinflálja az államadósságot, és a valuta leértékelésével tartja fenn nemzetközi versenyképességét. Az infláció előidézését elvileg nehezíti, hogy a nulla szint közelében az irányadó kamatokat már nem lehet tovább csökkenteni. A befektetők világszerte mégis ettől tartanak, ami önbeteljesítő próféciává alakulhat, amikor az elértéktelenedő dollár miatt növekszik az amerikai termékek külföldi versenyképessége, miközben az oda irányuló bevitel megdrágul. Így – bármilyen ironikus – a rugalmas árfolyamok rendszere éppen azt az országot segíti, amelyik a válságot kiváltotta. Ennyiben tehát nincs igazság a gazdasági mechanizmusban.
Mindennek pont az ellenkezője igaz Európára nézve. Az Európai Központi Bank elhasználta a puskaporát, és inflációt akkor sem tudna kiváltani, ha éppen akarna. (Más kérdés, hogy ilyet nem is tehetne, mert a maastrichti szerződés éppen az árstabilitás megőrzését tette az intézmény egyetlen feladatává.) Így tehát az euró erősödése egyszerre csökkenti az importárakat és az exporttermékek iránti keresletet, ami végső soron a térségen belül az árszínvonal csökkenése irányába hat. Ennyiben bizonyosnak látszik, hogy Európa nem játssza ki az olasz kártyát, sőt a térség kénytelen lesz súlyos nehézségekkel szembenézni, amint ki akarja magát szabadítani a mostani stagnálásból.
Az óriási kockázat tehát az, hogy a kontinensünk inkább a „japán úton” fog előrehaladni, nem pedig az olasz megfelelőjén. Az 1987–89-es bankválsága után Japán két évtizeden keresztül stagnálással és deflációval küszködött, miközben az egekbe szökött az ottani államadósság. A következő évek során e forgatókönyv itteni megismétlődését kellene megelőzniük az európai politikusoknak, ez a legfőbb kihívás lesz.
A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója.
Copyright: Project Syndicate, 2008
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.