Egyszer volt, hol nem volt: egy csatlakozás

Élet-halál kérdése volt Magyarország számára 1982-ben, hogy a Nemzetközi Valutaalap tagjává váljon

Egy szép reggel megcsörrent a telefonom, maga a miniszter, Veres Péter kéretett magához. Már önmagában is rendkívüli volt, hogy egyszerű osztályvezetőként, minden előzmény és témamegjelölés nélkül raportra kellett menni a miniszterhez. A rövid beszélgetés során közölte velem, hogy a magyar politikai vezetés döntést hozott az IMF-hez való azonnali csatlakozásról, és a csatlakozási tárgyalásokon részt vevő magyar delegációban kell a külkereskedelmi tárcát képviselnem. A bejelentés meglepett, bár a minisztériumban hetek óta köztudott volt, hogy a nemzetközi fizetési pozícióink ingatagok, és egy speciális különbizottság éjjel-nappal ülésezett a konvertibilis importengedélyek rangsorolásáról és a behozatalnak a gazdasági túléléshez szükséges minimumra való leszorításáról.

Ezt követően pár órával már a Nemzeti Bankba hívattak, ahol Bakó Ede ügyvezető igazgató vezetésével összegyűlt a tárgyalócsapat. Két nap múlva volt esedékes az IMF tárgyaló delegációjának látogatása Budapesten, s addig össze kellett állítanunk a magyar csatlakozáshoz szükséges országmemorandumot. Én a külgazdasági fejezet felelőse lettem.

A magyar tárgyalókat ezt követően Marjai József miniszterelnök-helyettes fogadta, aki elmondta: a mielőbbi magyar csatlakozás élet-halál kérdés, mert enélkül az ország napokon belül nemzetközi fizetésképtelenségbe fut bele.

A tárgyalásokra romantikus körülmények között került sor a Magyar Nemzeti Bank visegrádi vendégházában: a plenáris ülések a jól fűtött földszinti helyiségekben zajlottak, a szaktémák megbeszélésére azonban az emeleti vendégszobák szolgáltak, ahol a fűtés gyéren működött, úgyhogy mind a magyar, mind az IMF-szakértők a külgazdasági megbeszéléseket pokrócokba burkolózva folytatták.

Az igazi kihívást a KGST-országokkal való külgazdasági kapcsolataink, a szervezeten belüli kereskedelem speciális módszerei jelentették. A KGST-n belüli külkereskedelmi rendszert sem egészében, sem technikai részleteiben nem ismerték, így a tárgyalások 90 százalékát ezek tisztázása képezte.

Néha komoly államközi tárgyalás helyett egy Grimm-tündérmese elbeszélőjének éreztem magam, amikor ismertettem a kétoldalú KGST-tárgyalások módszereit, hogyan folyik az abszolút keménynek számító energiahordozók, mezőgazdasági termékek, élelmiszerek forgalmának kétoldalú kiegyensúlyozása, hogy miért számítanak a beruházási javak, berendezések, gépek a legpuhább cikkeknek. Az IMF-szakértők őszinte csodálattal és enyhe szakmai borzongással hallgatták a szomorú valót tükröző szakmai történeteket. Valamit ők is hallottak egyetemi gazdaságtörténeti tanulmányaik alatt a II. világháború előtt világszerte dúló bilaterális klíringrendszerről, de hogy ezt most élő valójában, működő rendszerként megtapasztalhatták, a megrendülés részükről őszinte és egyértelmű volt.

Egy ponton azonban még a legnagyobb erőlködéssel sem tudták követni az előadásomat, és ez a pont a transzferábilis rubel kérdésköre volt. Azt még viszonylagos vonakodás után elfogadták, hogy ez a KGST-s csodavaluta – nevével ellentétben – minden, csak nem transzferábilis, miután kizárólag a kétoldalú elszámolásokban használható fel. A megértési csőd akkor következett be, amikor Péterfalvi Pál MNB-s kollégámmal e pénz tényleges funkcióit igyekezünk bemutatni. Egy normális piacgazdasági viszonyokhoz szokott halandó szakértő számára teljesen evidens, hogy a kereskedelmi tranzakció végcélja: az üzlet nyomán készpénzhez jussunk, hiszen az általános egyenértékes és mindenre felhasználható. Az IMF-szakértők befogadóképességét az azonban már meghaladta, hogy a furcsa KGST-logikát megértsék, azaz a KGST-kereskedelem viszonyai között a lehető legnagyobb szerencsétlenség, hogy ha a külkereskedelmi tranzakciók eredményeképpen egy KGST-ország transzferábilis rubelköveteléseket halmoz fel. Ez egy mindenképpen elkerülendő katasztrófahelyzet, a nemzeti jövedelem megfelelő részének ablakon való kidobása. Hoszszas magyarázatok után a szakértők reszkető kézzel, némi vonakodással a fent említett tényhelyzetet azért leírták.

Ezen a nehéz ponton túlesve a memorandum szövegezését már gyorsan és problémamentesen lefolytattuk, és ez beépült az országról szóló memorandum egészébe. Amikor ezt a tárgyalást folytattuk, arra még nem is gondoltunk, hogy az IMF-csatlakozással legalább két évre új feladatot sikerült magunknak teremteni, ezt követően ugyanis minden, nemzetközi gazdasági kérdéssel foglalkozó KGST-fórumon a szovjet delegáció előterjesztett egy standard szöveget, amely arról szólt, hogy az IMF egy reakciós, a nemzetközi imperializmus effektív irányítása alatt működő, a fejlődő országok kizsákmányolását célzó szervezet. A magyar delegáció minden fórumon elhatárolódott ettől a nyilatkozattól, az ontológiai istenérv sajátos változatát használva. A középkorban közismerten Isten létezése mellett a teológusok azzal érveltek, hogy ez azért szükségszerű, mert a tökéletes fogalma megvan az emberi gondolkodásban, csak Isten tökéletes, így Isten léte nélkül ezt a fogalmat nem lehetett volna megalkotni. A magyar delegáció így azzal érvelt, hogy az IMF-hez való csatlakozásról a Magyar Szocialista Munkás Párt Központi Bizottsága döntött, márpedig ha az IMF a nemzetközi imperializmus kizárólagos eszköze lenne, akkor a Központi Bizottság nem döntött volna az ahhoz való csatlakozásról.

A szovjet elvtársaknak ez előtt az érv előtt meg kellett hajolniuk, mert az ellenkezője azt implikálta volna, hogy az MSZMP a nemzetközi imperializmus szálláscsinálója.

A szerző a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) rendelt magyar nagykövet