Közép-európai abszurditás

Nem az első eset – korábban a Balkán kapcsán lehetett sokszor látni –, hogy az Európai Unió régebbi tagországait sokkolja az a tény, hogy Kelet- és Közép-Európának a történelme sokkal élőbb valóság, mintsem azt gondolnák. Amiben éppen úgy benne van a Nyugat tájékozatlansága a keleti térfél ügyei iránt, mint az, hogy a maguk oldalán a mérgező kérdések többségét többnyire már feldolgozták, túlléptek rajtuk. Most pedig meglepi őket, hogy ez nem mindenhol volt és van így.

A különbség néha valóban sokatmondó. Annak idején a messzebb látó német és francia politikai elit emlékezetes módon azért is állt az európai integrációs projekt mögé, hogy elfeledjék, meghaladják azt, ami történelmileg szembefordította őket. A keletiek részéről ehhez képest tapasztalják időnként azt, hogy ők az EU-hoz fordulva nem elfeledni akarják a történelmi számlákat, új, közös lapot nyitva, hanem inkább az unió mögé is bújva rendezni azokat.

Vagy egyszerűen – mint a Benes-ügy esetében a cseh elit egy részénél – az EU-tól függetlenül továbbra is életben tartani. Behozva ezzel az unió életén belülre egy logikájában testidegen, tehát következményeiben sokszor zavart okozó tényezőt.

Az ilyen ügyek hajdani létrejöttében persze a legtöbb esetben a Nyugatnak is megvolt a maga történelmi felelőssége. Miként abban is, hogy azok utóbb az unión belülre kerültek, mert nem szűrték ki a disszonáns hangot a tagfelvételek idején. Így kerülhetett be egy Benes-dekrétum vagy a szlovén–horvát határkérdés. De persze közismertek a helyi, keleti közelmúltban gyökerező magyarázatok is. Utaltunk rá, hogy a nyugatiak többsége a korábbi évtizedekben szembenézett a múltjával, és többnyire keresztül esett egyfajta tisztítótűzön.

Persze nem mindenütt egyformán. Az esetenként kíméletlen német önvizsgálat nem feltétlenül talált hasonlóan elszánt követőkre mondjuk az osztrák, az olasz vagy akár a francia társadalmi közegekben. De még náluk is jobb volt a helyzet, mint a kommunista pártok fél évszázados uralmát megélt kelet-európai országokban, ahol ez a társadalmi-történelmi öntisztulás – beleértve ebbe a szomszédokhoz való viszonyt – évtizedekre egyszerűen befagyott.

A proletár internacionalizmus közös talaján állva és a közös fenyegetésnek tekintett Nyugattal farkasszemet nézve mód sem volt bármi ilyesmi felvetésére. Ezek a csontvázak csakis a rendszerváltás után tudtak a maguk brutális valóságukban kiesni a szekrényekből, amikor viszont a váltással szinte egy időben napirendre is került az EU-hoz tartozás ambiciózus programja. Óhatatlanná vált a „tisztulás” és az EU-keretekben gondolkodás egybeesése.

De a lényeg igazából nem is ez. Hanem az, hogy az aktuális globális és európai napirendet sokak fejében már régen olyan problémák kezelése uralja, mint hogy miként lehetne visszaszorítani a szénalapú energiát (praktikusan: mikor és hogyan térhetünk át a benzines-dízeles autóról a hibridre vagy bármi másra), hogyan lehet megállítani a környezet pusztulását (nem csak a légkörben), mi az orvosság a társadalmi elöregedés gazdasági hatásaira, vagy éppen hogyan lehet Európának felvenni érdemben a versenyt a feljövő új gazdaságokkal, hogy tönkre ne menjünk?

Rengeteg saját és közös erőfeszítést, kutatást, gondolkodást, ráfordítást és együttműködést igénylő kihívás. A közös jövő igazi problémái. Amelyekhez képest akörül vitázni, hogy mi is volt 50-60 évvel ezelőtt, nos ez az, amit a múlt héten sokan sem megérteni nem tudtak, sem elfogadni nem voltak hajlandók. És ha annyiból nem is volt igazuk, hogy az okok igenis ott voltak, de az már igaz, hogy az utóbbiak jelenléte nemcsak anakronizmus, hanem hosszabb távon önsorsrontó veszély is – tekintettel az előbbiekre.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője