Légypapír befektetőknek

Amszterdamból kaptam egy levelet a napokban: azt írták benne, hogy Közép-Európa helyett most aztán mindenki ezerrel Angliába viszi befektetni való pénzét. Azért oda, mert magához tért az ingatlanpiac, és azért innen el, mert itt még nem érte el a mélypontot, jóval hosszabb lesz a kilábalás, mint a csatornán túl, és a demográfiai mutatók is rosszabbak. Volt a levélben egy másik mondat is – neves szakértőt idézve. Ő azt állította, hogy a nemzetközi kereskedelmi láncok számára még mindig kiaknázatlan a mi térségünk, a Brit-szigeteken viszont dugig vannak már. Errefelé egyes országokban a helyi láncok is új beruházási lehetőségek után néznek, készülődve a jobb időkre. Szóval itt kell költekezni, nem másutt.

Ezt a fajta kettősséget sokszor megtapasztalhattam az elmúlt néhány hónapban. És nem csupán az ingatlanos szektorban. Magyarországon most elég nagy a céges jövés-menés, bár inkább az utóbbi javára billen a mérleg nyelve. De ezen semmi meglepő nincs. A sorozatos rossz után csak alig javultunk, a külföldiek is ismerik a naptárat, a gyártó és kereskedő vállalatok a nagy döntéseiket nyilván már az új felállást figyelembe véve akarják meghozni. Persze főleg azt vizslatják majd, hogyan változnak – változnak-e számottevően – a keretek. A többi mellébeszélés, felszín, s mint tudjuk, az csak fecsegni tud.

Mit néznek igazán a befektetők? Rém egyszerű dolgokat. A makromutatókon kívül azt, hogy mekkora a fejlődési, növekedési potenciálja egy országnak, egy-egy lokális (megyei-térségi) piacnak, és természetesen azt, hogy mekkora költségvonzatai vannak a megjelenésnek. Egyáltalán nem véletlen, hogy Debrecenben tavaly egyszerre négy hotelt is építettek, és újabbak előkészítése volt napirenden. Kecskeméten aranyáron mérik most a telkeket, Győrben egyszerre két nagy bevásárlóközpont is nyílt, a nem túl messze lévő Bezenyén meg lassan tényleg nekilátnak a megakaszinónak, hotelekkel és plázákkal.

Az az igazság, hogy nem elég, ha megjön a fordulat. Az kellene végre, hogy tényleg kiszámíthatóbb legyen az ország, mert most csak az a stabil benne, hogy következetlenül, összevissza és átláthatatlanul változik. Erre nem lehet alapozni. Azt mondta nekem a napokban egy amerikai cégvezető, aki már 15 éve él itt, tehát nem újonc, hogy már sok kormányt megélt, de az igazi fejfájást mindig a helyi vezetők okozzák neki. Meg az, amikor egymásra mutogatnak a helyi és regionális vagy központi főnökök.
És itt elérkeztünk egy nagyon fontos tényezőhöz: az Excell-táblázatok és a grafikonok számai mellett az emóciókhoz. Szerintem igenis van szerepe ezeknek egy-egy befektetési döntésben. Például még mindig nem tudunk-tudnak elegen és főleg elég jól idegen nyelveken. A német főnökök zöme kiválóan beszél angolul, de anyanyelvén szívesebben. Az oroszok azonnal mellőzik a tolmácsot, ha a partner Puskin nyelvén szólal meg hibátlanul. A távol-keletiek legalább akkorát csettintenek magukban, mint mi, amikor Pesten élő külföldi diákokat hallunk kis akcentussal, de folyékonyan magyarul. Kellenek az érzelmekre ható nagy dobások is.

Láttam ilyet egy hónapja Münchenben, az ottani nagy nemzetközi ingatlanos és befektetési vásáron. A magyar standon Rubik-show-t mutatott be egy honfitársunk – naponta többször is. Közvetlenül előtte és utána az innovációs paradicsommá válásunkról volt pódiumbeszélgetés. Nemcsak a potenciálról, hanem a már zajló és tervezett építkezésekről. Tömeg nem, de nagyon sok érdeklődő cövekelt le. Az ő fejükben talán összeállt a kép: Magyarország = ötletesség.

A szerző a Világgazdaság munkatársa