Mindenki megszenvedi a válságot

Az előző kormányt tavaly októberben, novemberben sokan bírálták a Nemzetközi Valutaalappal, az Európai Unióval és a Világbankkal megkötött közel 20 milliárd eurós finanszírozási csomag miatt. Időközben azonban – úgy tűnik – sokat tanultunk az effajta megállapodások gazdasági és pénzügyi stabilitást segítő jellemzőiről. A legutolsó felülvizsgálat során, szeptemberben ugyanis, amikor bebizonyosodott, hogy Magyarország a pénzügyi piacokról is tudja finanszírozni államadósságát, és nincs szüksége, hogy lehívja az esedékessé váló 1,4 milliárd eurós részletet, ehelyett inkább abban állapodott meg, hogy további 6 hónappal meghosszabbítja a megállapodás keretében a fennmaradó részletek lehívásának időszakát, már érdemben nem bírálták a kormány döntését. Sőt, a legváltozatosabb hátterű és kötődésű szakértőktől egyenesen olyan javaslatok hallhatók, hogy a következő kormány is kössön megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal, az ország pénzügyi biztonságának megtartása érdekében. Ekkorát változott volna a világ egy év alatt vagy csupán egyfajta tanulási, érési folyamatnak lehetünk tanúi?

Kétségtelen, a pénzügyi válság hatására pénzügyi kultúránk sokat fejlődött. A korábban megváltoztathatatlannak hitt igazságok sorra megdőltek. A globális pénzügyi krízis a világot, és így Magyarországot is váratlanul és felkészületlenül érte. Akkori tudásukkal nem sokan számoltak azzal, hogy egy olyan nagynevű befektetési intézmény, mint a Lehman Brothers csődbe jut, és még kevésbé, hogy annak eredményeként már nemcsak befektetők, hanem a nemzetközi pénzpiacokon és a bankközi piacokon hitelezők is elvesztik pénzük jó részét. Ez sokkolta a világot, s nyilvánvalóvá vált, bármi megtörténhet. A pénzpiacokon a bizalmatlanság, a félelem, a tanácstalanság lett úrrá. A hitelezők elzárták a finanszírozási forrásokat, elsőként azoknál, akiknél az áltagosnál nagyobb kockázatokat láttak.

Magyarország ebbe a csoportba tartozott. A jelentős eladósodottság, a magas devizakitettség és a 2006 óta folytatott kiigazítás következtében a növekedés lelassult. E tényezők együttesen azt jelentették a piacnak, hogy kockázatos a további finanszírozhatóság.

Ebben a helyzetben nem volt kérdéses, hogy a bizonytalanná és olykor hisztérikussá váló piaci szereplők mellett a kiszámítható, ésszerű keretek között tartható szerződéses rendszerben működő nemzetközi intézmények segíthetik ki az országot finanszírozási szükségletei rendezésében. Magyarország úgy fordult ezekhez az intézményekhez, hogy tudta, mit akar tenni. Nem volt más választás, mint a szigorú pénzügyi logikát követő intézkedések meghozatala, hogy a magyar gazdaságpolitika hitelessége erősödjön, hogy látni lehessen: Magyarország képes korábbi hátrányainak ledolgozására, meg tudja teremteni a gyors növekedés feltételeit, meg tudja szakítani az eladósodási folyamatot.
Így aztán a nemzetközi intézmények pénzügyi segítségéért az ország semmi olyat nem tett, amit ne kellett volna egyébként is megtennie. Ez a válságkezelő program Magyarországon készült, és nem Washingtonban s még csak nem is Brüsszelben, hiszen különböző hazai szakértői csoportok, kutatóintézetek évek óta gyűjtötték és publikálták a gazdasági és pénzügyi stabilizációhoz elengedhetetlen intézkedések programszerű halmazát, amely a kormány válságkezelésének forrásául szolgált. De nagyban segítette előrehaladásunkat, amikor novemberben, februárban, májusban, legutóbb pedig szeptemberben mind a Nemzetközi Valutaalap, mind pedig az Európai Unió ellenőrizte vállalásainkat és azok végrehajtását, és kedvezően ítélte meg a magyar stabilizációs és reformfolyamatokat.

Tehát nem a nemzetközi intézmények szerződéses kikötései, hanem az ország stabilitása és fejlődése miatt vállaltuk azt, hogy miközben az országok egy része a válság rövid távú hatásaira reagálva költségvetési pénzt fordít az élénkítésre, a visszaesés mérséklésére, Magyarország a válságkezelés alternatív útját járja, s adósságnövelés illetve adónövelés helyett a visszaesés miatti jelentős adóbevételkiesést erőteljes kiadáscsökkentéssel ellensúlyozza, nem hagyva az egyensúly romlását, a további gyors eladósodást. Magyarország ezzel a felgyorsított konszolidációs munkával nemcsak a válságra reagál, hanem a válság utáni időszakra is felkészül, s jelentős növekedési előnyre tehet szert.
Úgy tűnik, az eredmények a válság idején a szokottnál is gyorsabban jelentkeznek. Tavaly, október 9-én a világgazdasági krízis következtében nagy sokk érte Magyarországot. Azon a bizonyos csütörtöki napon, méghozzá annak délutánján egyszerre befagyott a magyar állampapírpiac, súlyos veszteséget szenvedett el a tőzsdén az egyik meghatározó bankpapír, és gyors gyengülésnek indult a forint. 2009 márciusa volt a mélypont, azóta azonban igen jelentős fordulat jött. Miközben februárban, március elején egy euróért 300 forintnál is többet kellett fizetni, most lényegesen értékesebb a magyar valuta. Akkor senki sem akart magyar államkötvényt venni, csak eladni, most ismét normálisan működik a piac, jelentős a kereslet, a hozamok pedig a jóval 10 százalék fölötti szintről 6-7 százalék közelébe mérséklődtek. Nem csak itthon, külföldön is elfogadják Magyarországot kötvénykibocsátóként.
Sokan hoznak óriási áldozatokat azért, hogy ez a program megvalósulhasson. A társadalom minden rétege megszenvedi a válságot. A közszférában dolgozók éppúgy, mint a nyugdíjasok, vagy akik a versenyszférában próbálják megtartani állásukat, illetve a válság miatt el is vesztették azt. Aki azt állítja vagy hiszi, hogy ezeket az áldozatokat meg lehetett volna spórolni, sokkal könnyebb utat is választhattunk volna, illúziókat táplál, hiteget, nem néz szembe a valósággal. Az ilyen meggondolatlan állítások nem számolnak azzal sem, hogy éppen a jelenlegi fájdalmas munka eredményeként kerülünk egyre közelebb a kilábaláshoz.

Ha sikerül ezt a fegyelmezett, a politikai viharoktól tudatosan távolságot tartó szakmai munkát továbbvinni, egyre nyilvánvalóbbá és érzékelhetővé válik majd mindenki számára, hogy az ország tartós fejlődését ez alapozza meg.