Végletek közt félúton

Immár hosszú évek óta folyamatosan legalább két-három évnyi távolság választ el minket akár egy komolyabb gazdasági növekedéstől, akár az euró bevezetésétől. Bár javarészt a válság számlájára írandó, hogy a magyar gazdaság – és ezzel párhuzamosan az állami bevételek – a múlt év végén zuhanórepülésbe fogtak, hazánk dinamikus fejlődése már az évtized első felében megakadt. A magyarázat némi leegyszerűsítéssel: a gazdasági szempontok az utóbbi 7-8 évben igencsak megalázó helyre kényszerülnek az állami pénzügyek alakításában. Először a túlzásokba eső jóléti osztogatás borította fel az egyensúlyt, 2006 óta pedig a megszorítások – az érdekképviseletek szavajárásával – véreztették ki a vállalkozásokat.

A költségvetési egyensúly megteremtésére 2006 óta tett kormányzati erőfeszítések értékelendők, ám míg korábban e szempont negligálása, addig az utóbbi három év során éppen „a deficit mindenekfelett” attitűd okozott komoly károkat. Az áldozatok pedig még súlyosabbnak tűnnek, ha leszögezzük: bár tavalyig gőzerővel haladt a hiány lefaragása, az idén már szükségessé vált némi lazítás. És egyelőre úgy tűnik, nincs esély a deficit további gyors ütemű csökkentésére. Elég az Európai Bizottság legutóbbi jelentésére utalni, amely az idén 4,1, jövőre 4,2 és még 2011-ben is 3,9 százalékos GDP-arányos deficitet vár.

Az is igaz ugyanakkor, hogy a válság hatásait kiszűrő, úgynevezett ciklikusan kiigazított deficitmutató már 2009-ben és a jelenlegi tervek szerint 2010-ben is 3 százalék, tehát a cél körüli GDP-arányos hiányt jelez. És komoly eredmény az is, hogy Magyarországon a válság ellenére is fennmaradt a fiskális fegyelem, ellentétben a világ számos országával. Ennek köszönhető, ha hazánk mind gyakrabban bukkan fel pozitív példaként az elemzők körében. Az államháztartási szigor azonban bár szükséges, de nem elégséges feltétele az ország előrejutásának.

Sőt! Ahogy azt maga a kormány is elismeri, az állami működés számos területén mélyreható átalakításokra lenne szükség. Elég az oktatást, az egészségügyet vagy az államvasutat említeni (utóbbi az Európai Bizottság szerint is a GDP 0,3 százalékának megfelelő deficitkockázatot jelent). Ám a reformok elindításához – az ugyancsak kétséges erős szándékon kívül – sok-sok pénz kell, amely csak hosszú évek alatt térül meg. A folyamatos megszorítások tehát éppen hogy konzerválják a jelenlegi állapotokat.

A szigor másik káros „mellékhatása” a bizalom megingása. Míg 2006-ig a belső bizalom növelése érdekében olyan lépéseket tettek a magyar kormányok, amelyek alapjaiban rengették meg a külső bizalmat, azóta a külső bizalom viszszaszerzésének oltárán feláldoztuk a belső bizalmat. Holott e kettőre párhuzamosan van szükség. Miközben életbe vágó, hogy hazánk – a hitelesség és stabilitás további javításával és megőrzésével – képes legyen minél kedvezőbb feltételek mellett bevonni külső forrásokat, a kormány(ok)nak minél előbb egy a belső, sokszor szunnyadó erőforrásokat mobilizálni képes jövőképet kell festeni Magyarország elé.

A jelenleg 3,8 százalékra belőtt hiánycél semmiképpen sem ilyen, főleg, ha teljesítése részben kétséges, részben még mindig elmarad az euró bevezetéséhez szükséges küszöbtől. Bár válság idején nem lebecsülendők a jövőre életbe lépő szja- és járulékcsökkentések, ezek sem jelentenek kellő erőt, főleg az azokat ellentételező adóemelések fényében.

Nyilvánvaló, hogy a magyar exportot is „magához térítő” világméretű fellendülés első helyen szerepel a magyar gazdaság kilábalásához szükséges feltételek között. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha mi is akarjuk, és hiszünk is benne.

A szerző a Világgazdaság munkatársa